Rettegés a démonoktól

A város vezetői előzőleg két hivatalnokot küldtek Skóciába, hogy tárgyaljanak a boszorkánykeresővel. Az alkudozások során a szakértő megígérte, hogy megvizsgálja a városka boszorkányait, s boszorkányonként 20 shillinget kap, valamint az útját is megfizetik.

A tisztességes polgárok nyomban emlékezetükbe idézték elhullott teheneiket, beteg gyermekeiket, az odaégett kenyereket, a spontán abortuszokat, az impotenciát, rossz álmaikat és viszkető bőrgyulladásaikat. Rövid időn belül elő is állítottak harminc, boszorkánysággal vádolt nőt, akiket a város főterére vonszoltak, hogy próbát tegyenek rajtuk.

Úgy tudták, hogy a boszorkányt többféleképpen fel lehet ismerni. A legelterjedtebb a vízpróba volt: a boszorkánygyanús nő jobb kezét a bal bokájához kötötték, és bedobták a vízbe. Ha a nő a víz felszínén maradt, ez annak a jele volt, hogy a természetes víz kiveti magából a természetellenes boszorkányt. Ha elsüllyedt, megpróbálták kihalászni, mielőtt megfulladt volna.

A teológusok, a tanult boszorkánydoktorok nem helyeselték az ilyen brutális módszereket. Ők azt a jelet keresték, amelyet minden boszorkány magán visel, amelyet az ördög hagyott rajta nyomássa, csípéssel, kaparással. Ezek a jelek nem véreztek. S ha a tűvel összeszurkált embereken ilyen jeleket találtak, ez megfelelő bizonyíték volt elítélésükre.

Az említett városka boszorkánykeresője kiváló mestere volt szakmájának. Szorgalmasan szúrogatta a nőkbe a tűket, s csaknem valamennyit boszorkánynak találta 20 shillingért.

A próbára felügyelő ezredes csodálkozott, hogyan lehet ilyen gyorsan felismerni a boszorkányt abban a nőben, aki tisztességesnek látszott, a boszorkánydoktor bizonygatta, hogy ő már első látásra felismeri a boszorkányokat. Az eredményes nap után a boszorkánykereső folytatta útját, s több más városban is sikerrel tevékenykedett. Amikor azonban visszatért Skóciában, börtönbe vetették, és a bitófa alatt bevallotta, hogy 220 nő halálát okozta.

1484-ben VIII. Innocent pápa, a világi dolgok iránt vonzódó humanista, híres reneszánsz művészek gyámolítója kibocsátotta bulláját, a Summis Desiderantes Affectibust. Ezt tartják a boszorkányüldözés hivatalos kezdetének. Két évvel később két német dominikánus szerzetes megjelentette a boszorkányvizsgálat alapművét, a Boszorkánypalapácsot.

A reneszánsz virágkora volt ez, a művészetek és az antik kultúra kutatásainak fénykora. Túl a sötét évszázadokon születőben volt a humanisták által irányított tudomány és művészet.

Európa legnagyobb filozófusai közül egyik sem vett magának annyi fáradságot sem, hogy említse vagy elmélkedjék arról a szörnyűséges dologról, hogy városaik terein elevenen megégetnek több tízezer nőt.

Egyik sem emelte fel a szavát, hogy a hisztériát csitítsa.

Itália legnagyobb reneszánsz filozófusát, Giordano Brunót 1600-ban Rómában megégették – s ez óvatosságra intette a filozófusokat. A máglyára küldött boszorkányok nagy része ugyanis nő volt, azaz nem érdemelt különösebb figyelmet.

Amikor a pápa és a dominikánus testvérek felállították boszorkányteóriájukat, nem teremtettek semmi újat. Boszorkányok mindig is voltak. Üldözésük azonban a zsidóságot kivéve új volt mindenütt. Mózes törvénye ugyanis kötelezővé tette a boszorkány megölését, és ezt be is tartották. A római törvény megkülönböztette a jó és rossz boszorkányt, és halállal csak az utóbbit sújtotta. A keresztény hit ezzel szemben pogány babonának tartotta a boszorkányságot. Az egyházi emberek elmagyarázták a babonás pórnépnek, hogy a boszorkányok képtelenek befolyásolni az időjárást, nem tudnak sem rosszat, sem jót tenni, a szerelmi bájitalok badarságok, a seprűnyélen lovaglás téveszme. A boszorkányüldözés a kora középkorban gyakorlatilag lehetelen volt: a népesség döntő többsége paraszt volt, a nemesség és a papság véleménye szerint aligha voltak jobbak az állatoknál. Egyébként is, őket először kereszténnyé kell tenni, és csak azután lehet őket és családjuk nőtagjait a keresztény tanoktól való eltévelyedéssel vádolni.

A XIII. században az egyház hatalma megbomlóban volt. De mivel az akkori Európában az egyház volt az égi és világi tudományok birtokosa, nem engedhette meg a versengést, új tanok elterjedését. A tévtanok elleni küzdelemre hadsereget szerveztek, a dominikánus szerzetesrendet, és e hadseregnek fegyvert is adtak a kezébe: az inkvizíciót.

Minthogy a boszorkány csupán boszorkányként nem kerülhetett máglyára, be kellett bizonyítani, hogy eretnek. Ha valaki kapcsolatban állt az ördöggel, de ezt nem tartotta bűnnek, az egyházi tanokkal elletétben vélekedett, tehát eretnek. Ezenkívül pedig az egyház nagy bölcselője, Aquinói Tamás meg volt győződve róla, hogy boszorkányok léteznek.

A XIV. század elején a legtöbb boszorkányperre Franciaországban, Németországban és Angliában került sor. Természetüknél fogva ezek politikai perek voltak, és nem sok közük volt a boszorkányteóriához.

A keresztény egyház száz meg száz mártír nevét őrizte meg az utókor számára, akik hitükért haltak meg. A reformáció mártírjainak emlékét ugyancsak tisztelik. A fegyverrel a kézben elesetteknek szobrot emeltek. A több tízezer máglyára került boszorkány közül csupán egyet őrzött meg az emlékezet, az orleans-i szüzet, a politikai áldozatot.

A XIV. század végétől kezdve a boszorkányperek száma egyenletesen megnövekedett, az egyszerű boszorkányság már nem volt elég: maga a Sátán érkezett Európába.

Az őskeresztények nem érdeklődtek különösebben az ördög iránt. Hiszen ördögök és démonok mindenfelé voltak, hiszen az ókori istenek, szellemek, nimfák, és szatírok csak új nevet kaptak, de a Sátán maga távoli lény volt, akinek semmiféle hatása nem volt az emberek életére. Nagy Gergely pápa megteremtette a keresztény vallás mítoszait, megformálván a jól ismert gonosz szarvakat és patákat Pántól, és a germán erdei szellemektől kölcsönöztek, a vörös szakállt és a kénbűzt Thor villámistentől, a sántítást Vulcanustól és Wotantól, a feketeséget a római Saturnustól, az időjárás feletti uralom képeségét a görög Zeusztól.

A XV. századhoz érkezvén a Sátán egyre aktívabban avatkozik bele az emberek dolgaiba: hol itt, hol ott jelenik meg, és elcsábítja a nőket. Az Isten és az emberek ellensége ő, és egyetlen vágya, hogy az embereket eltávolítsa Istentől. A sátán uralkodik a pokolban, amelynek felépítése, növényzete, állavilága és éghajlata ismert. A pokol nem túl nagy, de elég széles ahhoz, hogy sok millió lélek férjen el benne.

1539-ben a reformáció fellegvárában, Genfben, letartóztatták Jeanette Clerc parasztasszonyt. Szerencsétlenségére a szomszéd beteg tehenének valamiféle gyógynövényt adott – talán valamiféle állatorvosi teendőket látott el – és a tehén elpusztult. Viszály támadt közte és egy másik szomszédja között, aminek következtében a szomszéd bikái megmakacsolták magukat és nem dolgoztak, hiába nógatta őket a gazda, megharapott egy lovat, a ló megvadult, egy kislánynak almát adott, amitől az később megbetegedett, enni adott egy parasztfiúnak, aki az étel után fekete nyákot hányt, évekkel korábban megölte férje egyik rokonát oly módon, hogy valamiféle magot szórt az arcába. A bíróságon Jeanette Clerc beismerte, hogy szerződést kötött az ördöggel, mérgében, amiért elveszítette új cipőjét. Mindazt, amivel vádolják, boszorkánymódszerekkel végezte. Végül Jeanette Clerc odaadta magát a Simon nevű, nagy , fekete, érdes hangú ördögnek, akitől pénzt kapott, amely a következő napon falevelekké változott. Aztán Jeanette Clerc Simon hátán belovagolt a zsinagógába – a boszorkányszombat általánosan ismert neve – ahol egyesült a Sátánnal, hátulról, mint az állatok, olyan módon, amelyet Aquinói Tamás szigorúan elítélt. A Sátán magja jéghideg volt, és természetellenesen hideg volt a bal karja is, amit Jeanette Clerc megcsókolt tisztelete jeléül. Ezután a Sátán megjelölte Jeanette Clercet, megharapva őt jobb orcáján. Jeanette kemény hangon kijelentette, hogy eltaszítja Isten és a Szent Szüzet. A zsinagógában nagy mulatság kezdődött, énekeltek és táncoltak, almát és fehér kenyeret ettek, fehér bort ittak, de sült hús undorítóan rózsaszínű volt. Az ünnep másnapján Simon egy kis fehér pálcikát és egy kencésdobozkát adott Jeanette Clercnek, akinek csak meg kellett kennie a pálcikát a kencével és elkiáltania magát: Fehér pálca, fehér pálca, vigyél engem oda, ahová kell: mars, az ördög nevében mars – és máris ismét a zsinagógában voltak.

ĺme, egy tökéletes mestreségbeli tudással kieszelt boszorkányvád. Azt, ami egyszerű boszorkányságnak tűnt, a legundorítóbb ördögi praktikának minősíthették, az áldozatot két hét alatt négyszer vetették kínvallatás alá. Jeanette Clercet kivégezték, tulajdonát az állam elkobozta.

A kínvallatás megerősítette a Boszorkánykalapács által meghatározott boszorkányteóriát is. A kihallgató egyik kezében a kézikönyvet tartotta, a másikban a kínpad csavarját, és a könyvből feltette a kérdéseket, mígnem a kívánt választ megkapta.

Ebben az időben különösen aggasztotta mind a dominikánusokat, mind a pápát a terméketlen férfiak számának riasztó növekedése. A félelemnek talán valós alapja is volt: a keresztény vallás végtelen antiszexualitása, a természetes szexualitás bűnnek és szégyennek bélyegzése és az emberi test undorítóként való beállítása okozhatott impotenciát. A furcsa csak az volt, hogy az egyházat, amely évszázadokon keresztül igyekezett visszafogni a keresztények szexuális életét, most, amikor úgy tűnt, hogy a boszorkányok mindent megtesznek ennek érdekében, aggodalom töltötte el.

A világi bíróságok eldöntötték, hogy az ördöggel történő nemi közösülés halállal büntetendő cselekmény. Gondot csak az okozott, hogy az egyházi hatóságok nem óhajtottak vért látni – az egyház hierarchiájába nem tartozott bele a hóhér. ĺgy hát az egyházi bíróságok átadták a kínzásoktól elgyötört áldozatot a világi hatalomnak, azzal a gyengéd figyelmeztetéssel, hogy kerüljék a vérontást. A világi hatalom szó szerint engedelmeskedett: a boszorkányokat általában felakasztották vagy megégették.

A boszorkányság olyan bűn volt, amelyre a megszokott bírósági eljárásokat nem lehetett alkalmazni. A per lefolytatása a központi hatalom, a hivatalos szervek feladata lett. A jogtudósok szerint az esküdteknek nem származhatott hasznuk a vádlott elítéléséből, a beismerő vallomást nem lehetett fenyegetéssel vagy erőszakkal kikényszeríteni, ezért a bizonyításához tanúkat kellett előállítani, és ezeket nem lehetett sem ajándékokkal, sem fenyegetéssel tanúskodásra bírni. A boszorkányperekben az eljárás fordított volt: a vádlottat kellett megkínozni, hogy beismerje bűnét, és lelke üdvösségre jusson. Tanúként olyan személyeket is előállíthattak, akiknek egyébként nem engedtek tanúskodni: elítélt bűnözőt, olyan személyeket, akiknek előnyük származott a vádlott elítéléséből, gyermekeket és nőket. A tanú őszinteségét nem vizsgálták. A boszorkányperek célja nem az igazság kiderítése, hanem a boszorkány megsemmisítése volt. (-bli-)

Eretnekek és téveszmék

Amikor Európában egyetlen vallás uralkodott, a keresztény vallás, minden ettől eltérő eszmét téveszmének, végső soron eretnekségnek nyilvánítottak. Az eretnekek veszélyt jelentettek a hatalom számára, úgyhogy meg kellett őket semmisíteni. A római katolikusok általában megégettét eretnekeiket – akik között sok protestáns is volt – a protestánsok a megégetés mellett megfojtották vagy felakasztották saját eretnekeiket – akik között sok katolikus is volt. A szeretettan ezen prédikátorainak együttes erővel sikerült megsemmisíteniük annyi embert, hogy a számukat még csak megközelítően sem lehet megítélni, de amely szám az évszázadok során valószínűleg hatjegyűvé növekedett.