Pozsony, 2006. március

Már kialakulóban volt családunk napirendje, munkába, óvodába jártunk, mégis egy régi, gyerekkorombeli kedves olvasmányomból a „velünk mindig történik valami” idézet merült fel egy pillanatra gondolataim között, amikor a doktornő az ellenőrzésen azonnali fekvést, pihenést rendelt el számomra. A harmadik babát ugyanis április elejére várjuk*, de sietne, így újra átszervezzük a családi harmonogramot. Párom még Skóciában, a gyerekek pedig beleegyeznek, hogy hosszabb időre meglátogatják a nagymamákat. Még egy hétig reggel együtt mentünk, délután jöttünk az oviból, az estéket nővérem segített megoldani, és hétvégén már készen is álltak az utazótáskák. Azok után, hogy az elmúlt másfél évben, amikor is a nap majdnem 24 órájában együtt voltunk, most majdnem egy hónapig egymástól messze, négyen négy helyen. Bevallom, én sem viseltem túl jól ezt az állapotot a gyerekek nélkül, de nem volt mit tenni, ez volt a legideálisabb megoldás.

Végül egy március közepén landoló londoni géppel megérkezett párom is Skóciából, és megkezdődött a mi kis családegyesítésünk. Kislányom ugyan nem a legmesszebbről indult, mégis neki tartott a leghosszabb ideig az út. Délelőtt ültek vonatra Bártfán a nagypapával, és estére értek Pozsonyba. Ez a nagy utazás az ország másik feléből mindig is nagy kalandot jelentett a gyerekeknek. Lányom most is talált útitársat, egy a kupéban utazó nénit, akinek elmesélt családunkról és a széles rokonságunkról mindent, ami csak tudható. A nagypapa rendkívül nehezen viseli ezt a részét az útnak, de mit tehetne szegény, hiszen az unoka semmi rosszat nem csinál, csak mesél. Kisfiamért már a nővérkéjével pénteken indult apukája a másik nagyszülőkhöz Bajcsra, és estére együtt is volt a család. Jó érzés újra magam mellett tudni őket! Bár én nem mozdulhatok ki a lakásból, sőt még lakáson belül sem nagyon, hiszen szigorú fekvésre vagyok ítélve, mégis meg kell szervezni a hétvégét. Szombaton senkinek nem volt kedve menni sehová. Örültünk egymásnak. Eljött édesanyám is, dél körül a nővéremék. A gyerekek délután a közeli műjégpályára mentek apjukkal, ott volt ugyanis a fél óvoda, így tele voltak barátokkal, ismerősökkel. Hazafelé jövet a lépcsőházban megállította páromat az alsó szomszéd arról érdeklődve, hogy huzamosabb ideig lakunk-e majd a felettük lévő lakásban. Pedig még csak egy napja vannak itthon a gyerekek... A kérdés feltevése ellenére úgy döntöttem, nem lesz lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy gyerekeim vannak!

Vasárnapra négyen maradtunk. Mivel korán kelő család vagyunk, így a Duna utcai Állami Bábszínház tízórás előadására nem volt probléma odaérni. A gyerkőcök és apjuk is dicsérte az előadást, élvezték a színházi hangulatot. A Kirándulás című darabot játszották a bábosok, mint általában, most is nagy kedvvel és professzionálisan. Ebéd után barátainkhoz mentek vendégségbe, kávéra és csokis pudingra voltak hivatalosak. A csokis pudingnak mindig nagy a vonzereje, közben megnézték az új házat is, melybe csak most nemrég költöztek be a Pozsony melletti Dunajská Lužnán. Gyönyörű házak, szép utcák. De nincs játszótér, főtér, óvoda, iskola, üzlet, kávéház. Csak házak és házak. Hát, én nem tudom... Emlékszem, olyan húsz évvel ezelőtt mennyi kritika érte a sűrűre épített lakótelepeket, ahonnan szintén hiányzott a szociális infrastruktúra. Most ugyanez történik, csak pepitában. Nem háztömböket, hanem családi házakat látunk szépen, sorban, egymás mellett, de a szomszéd ugyanúgy nem ismeri a szomszédot, és talán nem is kíváncsi rá. Mayers Szép Toscana című képes albumát olvasva és forgatva azt látom, hogy igenis az embereknek szükségük van egymásra. Szeretik magukat társaságban jól érezni, találkozni egymással, együtt enni és beszélgetni. Vagy ez csak Olaszországban érvényes? Mi megvagyunk magunknak? A mi gyerekeinknek jobb, ha mindenkinek a saját kertjében van csúszda és homokozó? Nincs szükség többé a kis társakra? Az utcabeli gyerekekre? A szomszédokra? Bízom benne, hogy mégis. Hogy az ember társas lény, és mégsem egyedül érzi magát a legjobban, hanem embertársai között. Megosztva a többiekkel örömeit és gondjait.

* (A cikk átfutási ideje alatt megszületett a kis Zoja, Isten hozta a Családi Körbe, Isten éltesse családi körben! A szerk. megj.)