Pozsony, 2006. február

A hétvége már péntek délután teljes gőzzel beindult. A gyerekek nagy örömére ebédidőben mentem értük az óvodába, hiszen rengeteg intéznivalónk volt még aznap. Elindultunk tehát ajándékot vásárolni, kislányom barátnője hatéves lett, és pozsonyi szokás szerint az egyik McDonald’sban ünnepelte születésnapját. Egyenesen az egyik legnagyobb játéküzletbe mentünk, ahol sikerült rövid idő alatt kiválasztani a megfelelő ajándékot. Hosszú idő után megesett a szívem saját gyerekeimen, és mindenki választhatott egy-egy játékot. Azóta már eltelt néhány nap, és még mindig játszanak az óriási tűzoltóautóval és a rózsaszínű szárnyaló paripával, megbizonyosodhattam hát a régi igazságról, hogy mi emberek mennyire tudjuk értékelni, ha csak ritkán kapunk meg valamit.

Aztán kávéházba mentünk, ilyenkor fagyit és kólát kérnek az apróságok. Nagyon élvezem, hogy már saját gyerekeimmel járhatok kávézni, persze még húsz percnél nem tölthetünk ott több időt, mert nekik unalmas, de reménykedem, hogy néhány év múlva órákat is el tudunk majd beszélgetni egy kis hangulatos kávézóban.

Három órára beértünk a Duna utcára, Pozsony-szerte megkezdődtek ugyanis a beiratkozások. Lányom nagyon izgatottan várta az eseményt. A kedves fogadtatás elmúlasztotta a kezdeti bizalmatlanságot és izgalmat, s az ajándékcsomaggal (amit minden kis beiratkozó a belépéskor megkapott) a kezében már az iskolapadból figyelte az eseményeket. A tanító nénit az első pillanatban megkedvelte, azóta türelmetlenül várja az iskolaév kezdetét. Kisfiam is velünk volt az eseményen, és mondanom sem kell, hogy szeptembertől ő is iskolás akar lenni...

A beiratkozásról egyenesen a születésnapi ünnepségre rohantunk. Néhányan már ott voltak. Oksanka óvodai csoportjában a kezdettől kialakult egy baráti társaság, és néha van olyan érzésem, hogy a szülők talán még jobban megértik egymást, mint a gyerekek. ĺgy természetesen az összes szülő is részt vett a partin, jót beszélgettünk! A fő téma a beiratkozás volt, így rengeteg pozsonyi alapiskola szóba került, a szülők kíváncsian várják a szeptembert, hogy kiderüljön, jól döntöttek-e az iskolaválasztásban, s hogy a csemeték hogyan érzik majd magukat az új környezetben.

A meglehetősen feszített programtól kellőképpen fáradtan tértünk haza, már csak egy kis játszás következett, és örültünk, hogy másnap szombat!

Amely nagyon nyugodtan telt. Az előző napi sűrű program megtette a magáét, a gyerekek békésen játszadoztak, nekik is jólesett a hosszú hét után egy pihenőnap. Nekem pedig jutott időm könyvolvasásra. A pozsonyi Aspekt Kiadó gondozásában megjelent kis kötetben az 1968-tól Kanadában élő Jaroslava Blažková meséli el élettörténetét és életének azt az egyik legnehezebb szakaszát, amikor beteg férjét gondozta. Az írónő tulajdonképpen az egyik barátnőjéhez írt levelein keresztül avat be mindennapjaiba, s a könyv végére érve mi is barátnőnknek érezzük az elbeszélőt. Egy-egy fejezetet lezárva az olvasóban újra és újra megerősödik a hit, hogy minden egyes nap érdemes arra, hogy pozitívan és szeretetben éljük meg és fogadjuk el.

Nagy örömömet leltem a barátnőmtől kapott gyönyörű könyv lapozgatásában és olvasásában is. Frances Mayes a Napsütötte Toscana és az Édes élet Itáliában című könyvek szerzője most férjével, Ed Mayesszel közösen készítették el olvasóik számára ezt a gyönyörű albumot Szép Toscana címmel. Rövid leírások, néhány recept és Bob Krist amerikai fotós hangulatos képei kellemes élményt nyújtanak az olasz vidéket, történelmet, kultúrát és ételeket kedvelőknek.

A szombati nyugalom átnyújtózott a vasárnapba, ebédre nővéremhez voltunk hivatalosak, ami finom ételekkel, beszélgetéssel jár együtt. A gyerekek mindig nagy örömmel készülődnek a látogatásra, és egész idő alatt tizenhat éves unokabátyjukat nyúzzák, hogy játszszon velük. Ebéd után a nagy gyerek általában megadja magát, és a gyerekzsivajban mi felnőttek felhőtlen kávézásba kezdhetünk.