Patagónia, délfenyő és argentin steak

Ismét hónapokat tölthettem Chilében, Argentínában és Uruguayban. Újabb városokat, lenyűgöző természeti csodákat és művészeket ismerhettem meg. Kezdjük Chile déli részén Patagóniában, ahol még 2013-ban jártam, viszont olyan élmény volt, amit nem lehet elfelejteni. Egyszerűen ugyanaz a bolygó, ugyanazok a humanoidok lakják, a flóra és a fauna viszont nem evilági. A madarak mind különlegesek és különlegesen szépek, olyan fákkal van tele Patagónia, mint az araukária vagy délfenyő, amely akár 2000 évig is elél, bár a vadonban volt alkalmunk egy állítólag 3000 éves fát is ölelgetni. Hihetetlenül magasra, akár 80 méteresre is megnő, és talán a pikkelyes kérgének köszönhetően az erdőtüzek sem tesznek benne kárt. A mintegy kéthetes utazás során eljutottunk Chiloé szigetére, ami tulajdonképpen Patagónia bejárata, itt találkoztunk csendes-óceáni humboldt pingvinekkel, tengeri oroszlánokkal, chilei rózsaszín tarantulával. Megmásztuk a 3300 méteres pöfékelő Villarrica-vulkánt, ahonnan egy nagyjából 30 centis műanyag lapon csúsztunk le 500 métert a hóhatárig, ezek után jólesett a pisco sour koktél és a helyi sör.

Annyira elvarázsolt minket Patagónia, hogy szó szerint megfeledkeztünk az időről, és csak a jó szerencsénknek és két szabad repülőjegynek köszönhetjük, hogy sikerült elérnünk Santiágóban a csatlakozást hazafelé.

2019 telén – illetve Chilében nyarán – Paolával újabb meghívásnak tettünk eleget, ezúttal Valpa­raisóba (a legjobb chilei borok innét származnak). Ismét performansz művészeti workshopot tartottunk, valamint részt vettünk a Cuerpas fesztiválon, továbbá csatlakoztunk egy helyi csoport köztéri performanszprogramjához. Az idei utazás azzal kezdődött, hogy megérkezésünkkor Santiagóban meglátogattuk egy régi jó barátunkat, Alexandert, aki a programjainkat szervezte. Beültünk vacsorázni és még a rendelésig sem jutottunk, amikor erős könnygázszag és rohanó fiatalok töltötték meg az utcákat. Akkor már 1-2 hete zajlottak a kormányellenes tüntetések, amelyek azért törtek ki, mert a kormány megemelte a metrójegyek árát (még jó, hogy nálunk nincs metró!). A katonaság rendkívül brutális módon próbálja megállítani a tüntetéssorozatot, amelyben sokan életüket vesztették. Pinochet óta nem voltak ilyen tragikus zavargások Chilében. Gyorsan továbbutaztunk Valparaisóba, ahol a helyi szervezők maszkokkal és vacsorával vártak. Este lehetetlen volt kimenni a városba, ami megtelt paprika spray-vel és könnygázzal, az utcák pedig füstölgő barikádokkal, amelyek reggelre, többé-kevésbé eltűntek.

Terv szerint innen továbbutaztunk Argentínába, Buenos Airesbe egyhetes művészeti rezidens programra. Tehát újabb munka várt ránk, amit nagyon élveztünk, és ezzel elkezdődött az egy hónapos Argentin steak-kúra. Naná, hiszen azon túl, hogy legendásan finomabb a pampákon tenyésztett marha húsa, nem utolsósorban szinte minden más ételnél olcsóbb (kb. 5 euró egy 300 grammos szelet). A rezidens programban egy Los Angeles-i és egy taiwani művésszel vettünk részt, a házigazdánk pedig egy iráni–argentin házaspár volt.

Buenos Airesből Montevideóba (Uruguay) utaztunk, újabb egyhetes művészeti rezidens programra. A két város pár órányira van egymástól. Hajóval mindössze két és fél óra. Uruguay Dél-Amerika Svájca. Nagyon gazdag és drága ország. Az egy hétre beváltott pénzünk felét elköltöttük egyetlen szerény vacsorára, az volt a tanulópénz. Viszont két fontos, már-már kultikus művésszel is sikerült találkoznunk. Teresa Trujilló-val, aki a hatvanas-hetvenes évek francia happeningjének volt fontos alakja, közös beszélgetésen vettünk részt. A dolog pikantériája, hogy pontosan ott kezdtem a pályafutásomat a nyolcvanas években, ahol ő befejezte, első külföldi fellépésem ugyanis Tarasconban volt, Franciaországban, Bernard Heidsick, Jean Jacque Lebel, Julien Blaine, Henri Chopen társaságában. A másik személy pedig régi jó barátom, a költő, Clemente Padin, akinek az archívumában többek között a Montevideói Vizuális Költészeti Biennále 1988-as katalógusában fedeztem fel a nevemet.

Meglepett viszont, hogy Uruguay és Paraguay himnuszát is egy magyar származású zeneszerző Debaly Ferenc, vagy ahogy ők ismerik, Francisco José Debali szerezte a 19. század közepén.

Montevideóban véget ért az utazás munkás része, visszahajóztunk hát Buenos Airesbe és másnap indultunk is tovább az Iguazú-vízeséshez az Argentína–Brazília–Paraguay hármas határra. Ez a világ legnagyobb vízesése. A Niagara-vízesés ehhez képest kerti zuhatag, szinte felfoghatatlan a mérete. Az Iguazú nevű folyót felső és alsó részre osztja. Még a folyó állatvilága is jelentősen különbözik a vízesés előtt és után. A leglátványosabb része, amit Brazíliából, vagyis a felső folyástól lehet megközelíteni az Ördög-torok, ahol gyakorlatilag eltűnik a folyó és csak a fülsiketítő hangját lehet hallani, illetve a vízpáraoszlopot lehet látni már messziről. Mivel jól kiépített és rengeteg turista által látogatott hely, az Ördög-torkot jól meg lehet közelíteni. Félelmetes. Nem lehet látni a folyó alját a vízpára miatt, viszont innen jól belátható a kilométereken keresztül minden oldalról ömlő vízesés. Igazán picinek és gyengének éreztem magam a vízesés mellett. Első nap végigjártuk az argentin oldalt, vagyis az alsó részt. Majd másnap a brazil, azaz felső részt. Már megérkezésünk napján furcsa jelekre lettem figyelmes a repülőtér és a város közti szakaszon. Az út mellett a nálunk megszokott „Vigyázz, szarvas!” útjelző tábla helyett „Vigyázz, tapír!” útjelző táblák voltak. A taxisofőr szerint főleg éjszaka kell rájuk figyelni. A Mexikóból már ismert ormányos medvék szinte mindenhol ott voltak, sokan családostul. Tapírral sajnos nem találkoztam.

Szerettük volna kicsit jobban is megismerni a dzsungel élővilágát, ezért befizettünk egy csónakázásra, a vízesés előtt szerteágazó Iguazú folyó brazil oldalán. A „kapitány” már a beszállásnál felhívta a figyelmünket az aranyszálat szövő pókra, ami közvetlen a csónak mellé feszítette ki a hálóját. Valóban aranysárga színben csillogott a háló központi szála. Naná, hogy meg kellett érinteni… rossz turistaszokás szerint… így a pókot is hamar megpillantottuk. A csónakázás során találkoztunk kajmánokkal, kígyókkal, pompás madarakkal, hatalmas halakkal és rengeteg (több ezer) kisebb-nagyobb lepkével. A csónakban közös erővel nyugtattunk egy kóreai lányt, aki az első kajmán láttán pánikrohamot kapott. Sajnos csak pár napot tölthettünk ezen a fantasztikus helyen, így Paraguayba, ami mindössze 3 kilométerre volt, nem tudtunk elmenni. Ebben közrejátszott az is, hogy találkoztunk egy amerikai házaspárral, amely a 150-es klub tagja volt. Vagyis összesen 150 országba tették be a lábukat.

Innen az utunk Argentína Jujuy tartományába vezetett. A repülőjegyünk Buenos Airesből Santiagóba szólt és onnan vissza Mexikóba. Viszont menet közben úgy döntöttünk, hogy ezt a többezer kilométeres utat részben busszal fogjuk megtenni, így lehetőségem lesz újra átkelni az Andokon. Sőt, mivel 2013-ban bejártuk Patagónia egy részét, most választhattunk egy újabb útvonalat. Nos, ez az útvonal Argentína Jujuy tartományán keresztül (Argentína–Bolívia–Chile-hármashatár), az Andokon és a chilei Atacama sivatagon át vezetett vissza Santiagóba.

Mielőtt elindulunk Észak-Argentínába, tegyünk egy kis kitérőt térben és időben Cordóbába és Mendózába, 2013-ban járunk. Akkor két hetet töltöttem itt. Cordóbában egy performansz művészeti fesztiválon vettem részt, Mendózában pedig meglátogattam a kondorkeselyűk költőhelyét a Quebrada del Condorito nemzeti parkban. Ez a látogatás csaknem tragédiával végződött. Késő délután jutottam el a nemzeti parkba. Egyórás buszozás után, szó szerint a semmi közepén tett ki a buszos, mondván, ez a nemzeti park. Nos, onnan újabb félórás gyalogolás után jutottam el a park központi épületébe, ahol közölték velem, hogy kb. 3 órám van, aztán bezár a park, valamint, hogy vigyázzak a pumákra, a yarara kígyókra, és ne etessem a curioso chingolo madarakat. Pumával nem találkoztam, viszont helyette rengeteg kondorkeselyűvel. Egészen közel engedtek. Az első pihenőnél a curioso madárka is próbálkozott, és hát nem lehet nekik ellenállni, így kapott egy kis morzsát, amit a kezemből csipegetett fel. Onnantól kezdve végig velem tartott, így nem voltam egyedül. Mivel a kondorokat figyeltem, a szemem állandóan az eget kémlelte, ami nem volt jó ötlet. Az egyik szűkebb sziklás ösvény előtt curioso hangos csiripelésbe, vagy inkább kiabálásba kezdett. Annyira furcsa volt, hogy megálltam. Előttem egy méterre egy yarara kígyó várt támadó pózban, feje kb. fél méterre a föld felett, és alig várta, hogy megtegyem az elválasztó három lépést. Esélyem nem nagyon lett volna ellene, ugyanis a mérge fél-egy óra alatt megbénít. Köszönöm neked, curioso! A következő napon, vagyis az új életem első napján, befizettem egy bortúrára, és végigkóstoltam Mendóza legfinomabb borait, mindenkinek ajánlom, annál is inkább, mivel nálunk is kaphatók a mendózai borok! Ezek után már csak át kellett kelni az Andokon. Mendózától Santiago légvonalban kb. 200 kilométerre van, viszont a határátkelő 3500 méter magasan, és az út a 7000 méteres Anoncagua mellett vezet, és hét órán keresztül kanyarog. Lenyűgöző látvány a naplemente és a holdbéli táj keveréke ezen a kietlen, mégis gyönyörű vidéken. Erre az élményre hét évet kellett várnom, amelyről a következő részben fogok beszámolni.
Adios Amigos!

Juhász R. József