Panaszleveleink foganatja – a rend keresése, a jövő megalapozása

Ritkán élek azzal a lehetőséggel, hogy panaszlevelet írjak valamilyen intézmény címére, ha ott sérelem ért. Azért sem folyamodom ehhez a módszerhez, mert amikor megtettem, mindig olyan választ kaptam, amelyben elmagyarázták az általam sérelmesnek vélt dolgot, biztosítottak az alkalmazottak professzionális hozzáállásáról, s azzal zárták válaszlevelüket, hogy panaszom alaptalan. Egy-két ilyen kudarc után már aligha van valakinek kedve leveleket irkálni, még ha százszor biztos is benne, hogy átverték. S már akkor sem teszek semmit, ha a zsebtolvajok újra és újra rajtam gyakorolják hivatásukat, már nem fordulok a rendőrséghez. Megtapasztaltam, hogy rengeteg időt veszítek a jegyzőkönyv felvételével, az eredmény pedig a nullával egyenlő.

Egy ismerősöm nem osztja a véleményemet, szerinte minden esetben panasszal kell fordulnunk az illetékesekhez, különben sosem lesz itt rend, mindenki azt fog csinálni, amit akar, s mindennek a szegény halandó issza meg a levét. ĺrja is a panaszleveleket szorgalmasan, s állítja, van a levélírásnak foganatja. Igaz, hogy nem minden esetben, de olykor bizony az ő oldalára billen a mérleg, s gondja megoldódik. Néha meg olyan válaszlevelet kap, amely ugyan nem orvosolja problémáját, de őt legalább megnevetteti. Nemrég egy rendőrségi ügy kapcsán kapott olyan választ, amely minden eddigi humorérzékét messze felülmúlta.

Egy éjszaka vonattal utazott Budapestről Prágába. A kalauz figyelmeztette az utasokat, hogy jól zárják be hálófülkéjük ajtaját, mert Brünn környékén gyakran fordulnak elő a vonatban lopások. S lám, szavai valóra váltak. Az ébredő utasok reggel hiába keresték pénzüket, fényképezőgépüket s más hasonló értékeiket a jól bezárt fülkében. Mindnek lába kelt. A károsultak egy része csak megmorogta az esetet, s lógó orral folytatta útját, mondván: esze ágában sincs a rendőrségre menni, úgysincs értelme. Mások éltek a lehetőséggel, ahogy ismerősöm is. Neki kétezer koronát és hatezer forintot vettek ki a pénztárcájából, a pénztárcát szépen viszszatették az ülésen összehajtogatott nadrágjába. Elmondása szerint a rendőrségen röpke néhány óra alatt felvették a jegyzőkönyvet, s biztosították, hogy hamarosan tájékoztatást kap a vizsgálat eredményéről. A minap kapta meg a választ. A sűrűn teleírt papír lényege az volt, hogy a rendőrség tüzetesen kivizsgálta az esetet, a lopás tárgyát képező összeget kereste a talált tárgyak osztályán, de ott senki sem adta le. Azt hiszem, nem kell hozzá sok fantázia, s az ember el tudja képzelni, hogy jutottak a nyomozók erre az eredményre. Valószínűleg az idősebb küldte a fiatalabbikat a talált tárgyak osztályára, hogy megérdeklődje, nem adták-e le a szóban forgó összeget a tolvajok. A fiatal nyomozó, akit mindenki csak zöldfülűnek hív, bizonyára kicsit vonakodott a feladattól, mert hogy hülyének fogják nézni, ha ilyen kérdéssel odamegy. Elképzelem, hogy erre az idősebbik nyomozó azt válaszolta: Nem baj, fiam, csak menjél. Nekünk választ kell adnunk a panaszosnak, s nincs semmi más, amit válaszolhatnánk. Ha azt írjuk, hogy a talált tárgyak osztályán senki nem adta le a keresett dolgot, akkor meg kell róla győződnünk, hogy ez valóban igaz. ĺgy aztán a fiatal nyomozó személyesen győződött meg róla, hogy a pénz nem került a talált tárgyak osztályára. S arra való tekintettel – szól a levél zárszava –, hogy ez ideig nem sikerült a szóban forgó lopás elkövetőjének kilétét meghatározni s a tettest előállítani, az ügy leállítását a rendőrség indokoltnak tartja.

Végül is mindenki jól járt. Aki nem ment a rendőrségre, megtakarított magának néhány órát az idejéből. Aki elment, kapott egy jól megnevettető levelet. A rendőrség is kimutathatta, hogy dolgozott, hisz jó néhány jegyzőkönyvet vett fel, s majd ugyanannyi levelet adott postára. Legjobban persze a tolvajok jártak, akik ugyan teljesen ismeretlenek, annak ellenére, hogy tud róluk a vasúti személyzet, tudnak róluk az utasok és most már a rendőrség is.