Pályaválasztásom története, avagy mindörökké óvodás

Ez az az időszak, amikor sok családot érint a továbbtanulás kérdése. Saját pályaválasztásom emlékei jutnak eszembe, amit bizony már sok-sok évtizeddel ezelőtt éltem át. Kilencedikesek voltunk, amikor szembesültünk a kérdéssel, hogyan, merre tovább. Szüleim kikötése annyi volt, ha lehet, ne gimnáziumba menjek, inkább olyan szakiskolába, melynek végeztével, úgymond, kenyér lesz a kezemben. Sok választási lehetőség nem volt. Annyit tudtam, számokkal, nyomtatványok kitöltésével nem igazán szeretnék hosszú távon foglalkozni. Az ötlet tulajdonképpen iskolánk igazgatójától jött. – Te szereted a gyerekeket, nem akarsz óvónő lenni? – Persze hogy szerettem a gyerekeket, s minthogy volt egy húgom, sokat játszottam, babáztam is. Ezzel tulajdonképpen pályát is választottam. Elküldték a jelentkezési kérelmemet Lévára. Felvételizni az osztályfőnököm kísért el. Külön tehetségvizsgát akkor még nem kellett tenni, felvettek.

A négy iskolai év gyorsan eltelt, a gyerekszeretet viszont a mai napig megmaradt. Érettségi után szülőfalumban helyezkedtem el. Változatlanul nagyon szerettem játszani és mesélni. Külön repertoárom volt mesékből. Köztük olyanok is, melyekkel egyetlen mesekönyvben sem találkoztam, nagymamám és édesanyám mesélték még nekem kiskoromban.

A gyerekek között magam is örök gyerek maradtam. Óvodásaim nagyon szerettek, mi másra is, óvodásokra játszani, amikor is értelemszerűen én voltam az óvodás. A kislányok kicsit vitatkoztak, hogy ki legyen az óvó néni, aztán a győztes mesélni kezdett. Előtte szertartásosan leült a mesesarokban az óvó néninek kijelölt helyre, és kezdődött a produkció. A mesét gyakran meg kellett szakítani, mert valaki mindig rosszalkodott, meg még az óvó néni feje is fájt néha a zajtól. Nagy volt a derültség, amikor a szemüvegemet is fölkínáltam, mert az igazi óvó néniknek bizony már az is volt.

Tudtam, kinek lesz kistestvére, milyen volt a születésnapi torta, hová mennek kirándulni, kiknek van gedájuk (kecskéjük), amiben még tej is van. Hogy Böskének hívják a Gergelyék tehenét, hogy a kettő után a két és fél következik, nem pedig a három, mert a Matyi csak két és fél éves. Hogy a nagycsoportos Bálint azért nagyobb a kiscsoportos Zolinál, mert a Bálint gyorsan született, a Zolika meg lassan. Egy időben a Beni minden hétvégén meginvitált magukhoz Jókai-bablevesre.

Generációk jöttek-mentek, én maradtam. Tavalyelőtt aztán én is elballagtam.

Van egy aktuális kedvenc idézetem még abból az időből, amikor lányregényeket olvastam, melyet előszeretettel szoktam idézni: A legszebb női hivatás: óvoda vagy betegápolás. Mind a kettő egész embert kíván és csak akkor ér valamit, ha nem csupán tudással és értelemmel, hanem szívvel is csináljuk.

Igen, a legfőbb jó, amely a legsötétebb élethelyzetekben is eligazít, a hivatás.

Azért azt a Jókai-bablevest kár, hogy nem kóstoltam meg!