Otthon két országban, két kultúrában

– Nem örülök a mai világ kénytelen csendjének, de az otthon töltött időt most is hasznunkra tudjuk fordítani – említi Dr. Phan Bich Thien. Otthont ezúttal Budán talált, de közben hazavágyik: „Terveztem, hogy a holdújévet követően Vietnámba utazok, a koronavírus megjelenése miatt azonban ezt nem tehettem. Nem tudom – morfondírozik –, erre mikor lesz megint lehetőségem…” Annyit azért reménykedve hozzáfűz: az utazás várva várt napja egyre közeledik…

A Mekongtól a Sióig

Legutóbb 2019 őszén járt a szülőföldjén. A végleges döntést, hogy Magyarországon fog élni, férjével, akivel még a moszkvai tanulóévek alatt ismerkedett össze, 1998-ban hozta meg. Szó sem volt drámai döntésről! Mondhatni, e vállalt kétlakisággal csak gazdagodott, hiszen a Mekong folyó és a Duna látványa ma ugyanazt jelenti számára: az otthon jelképét, jóleső érzését.

Költőként, műfordítóként Vietnámban ismerik inkább, ahol kötetei jelennek meg. Magyarországon üzletasszonyként, egy kastélyszálló tulajdonosaként tartják számon. – Eldöntöttük, hogy valami olyannal szeretnénk foglalkozni, ami túlél bennünket – utal vállalására, a szálló megmentésére, avagy harmadik otthonára: Simontornyára. S ha már a folyókról mint az otthon szimbólumáról ejtettünk szót, a fenti felsoroláshoz – a Mekong és a Duna mellé – bizony odakívánkozik a Sió is, amely annak ellenére meghatározó eleme a tolnai látképnek, hogy partjai rendezetlenek; s noha újra meg újra szó esik a teljes csatorna hajózhatóvá tételéről, mivel az kivételes összeköttetést teremt a Balaton és Európa víziútrendszere között, a tervből rendre csak terv marad…

Ne ítélkezzünk mások fölött!

A vietnámi állapotokról kérdezem. A gazdaságukról, amely a turizmus mellett olyan terményekre alapozta eddigi sikereit, mint a rizs, a szója, a manióka, a kávé vagy a tea. – Vietnám eddig jól kezeli a helyzetet – vallja Dr. Phan Bich Thien. – Nálunk januárban már bevezettek szigorú korlátozásokat. Az persze nyilvánvaló, hogy a koronavírus nemcsak az emberi szervezetre veszélyes, hanem a gazdaságra is károsan hat. A járvány miatt például a vietnámi kormány korlátozza a rizsexportot, de nem azért, mert hiány van ebből a terményből, hanem azért, mert egy kritikusabb helyzetre gondolva igyekeznek felhalmozni a készleteket.

A Magyar–Vietnámi Kapcsolatért Alapítvány elnöke megállapítja: „Azért ebből a helyzetből is sokat tanulhatunk ám!” Például hogy ne ítélkezzünk mások fölött! Amikor ugyanis a járvány kirobbant Kínában, Európában és Amerikában, sokan ezt csak Ázsia nehézségének tekintették. A problémát a legtöbb országban „elhessegették” maguktól, így azután érthetően sokkot okozott, amikor a vuhanihoz hasonló képsorok kezdtek „peregni” a bergamói, a madridi, a New York-i televíziós híradásokban is. A magyarországi reakcióval elégedett. – Szerintem a magyar emberek elég komolyan veszik a dolgot, és elég jól betartják az előírásokat…

Békésebb vizekre evezünk. Hogyan vált Petőfi hívévé egy volt moszkvai egyetemista lány, aki Nguyen Du és Puskin költészetén nevelkedett. „Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy terűletén. / Egy kis világ maga” – folytatja a halhatatlan Petőfi-sorokat vietnámi nyelven a költőnő, majd újra magyarul mondja: „Sajnos az elmúlt időben nem sok időm volt Petőfit fordítani, de most, hogy kényszerűen lassít a világ, abban bízom, lesz időm folytatni a munkát.”

A költő szemével

Azért nem halad rosszul! A Petőfi-fordítások sora az említett, 1847-ben, Pesten született Magyar vagyok című költeménnyel kezdődött, majd kicsivel később a Nemzeti dal vietnámi fordításával készült el, amit 2015. január 16-án, a Legendák nyomában előadásán, a József Attila Színház közönsége is hallhatott tőle. Egyetlenegyszer! Thien ugyanis nem vágyik színpadra. A versgyűjteménye viszont egyre gyarapodik.

– Csak Puskin mércéjével mérhető, amit a magyar költőóriás alkotott – világít rá, miért érzi személyes ügyének a Petőfi-életmű megismertetését Ázsiában. Egyúttal alátámasztja a Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a 2008-ban elhunyt Németh G. Béla szavait: „Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő mindmáig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában.”

Dr. Phan Bich Thien értelmezésében a magyar költőgéniuszt ugyan sokan forradalmárnak, forradalmi költőnek tartják, de költészetének számos más „színe”, rétege van, amiről kevesebb szó esik. Szerelmes líráját, népies dalköltészetét méltatja, amely rokonságot mutat a francia lírikus, Pierre-Jean de Béranger vagy a német költőlegenda, Heinrich Heine írásművészetével.

(A hetvenes években, Petőfi és Heine irodalmi rokonságát bemutatandó, Dr. Vargha Károly válogatást is készített; a könyvet a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége adta ki, 1973-ban.) Persze, teljességgel elégedett költő, műfordító sem Keleten, sem Nyugaton nem létezik. Nem lep meg tehát, amikor Thien elpanaszolja, hogy az új verseskötetéhez írt művei, bár már mind kiadásra várnak, a mostani járvány miatt tovább fognak pihenni a nyomdában, mint gondolta. A kortárs szerzőknek már csak ez a jussa! – teszem hozzá, majd a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivállal és a Könyvhéttel példálózom.

Megértően bólogat, s gyorsan témát váltunk…

Szentély a Mózsé-hegyen

Gondolatban újra Simontornyán, a Mózsé-hegyen járunk, ahol Phan Bich Thien hosszú évek kitartó munkájával elérte, hogy Magyarország hivatalos vietnámi buddhista „Dai Bi”-szentéllyel gazdagodjék. Amikor szóba hozom a nyilván bonyolult engedélyezési eljárást, a temérdek papírmunkát, elengedi a kérdést a füle mellett. Ő ugyanis mindvégig a célt nézte, az odavezető rögös úttal nemigen foglalkozott. Arra büszke, hogy Simontornya a Kelet és Nyugat immár szimbolikus jelentőségű települése lett, amely egyfajta hidat, átjárót képez a két ország (világ?) között.

A Sió folyóra néző pagoda akár Hanoiban is helyet kaphatott volna a maga sárkányok díszítette, „kettős hajlított” háztetőjével, a kaput őrző két szent szobrával, melyek közül az egyik az erőt szimbolizálja, a másik pedig a tudást. A szentélyben lévő harang a vietnámi buddhizmus bölcsőjéből, Hue hajdani császárvárosából származik. Az udvart gránitoszlopok veszik körül. Amitabha Buddha 500 kilogrammos szobra tömör vörösrézből, míg a Bodhisattva Avalokitesvara és a Bodhisattva Mahayana szobra fényűző zöld kőből készült. A pagoda ajtaját rózsafából faragták.

A megnyitóra a Vietnámi Buddhista Központi Szangha delegációja is Tolnába utazott. (A buddhizmusban a szanghának két jelentése lehet: általános értelemben a felesküdött buddhista szerzetesek és nővérek kolostori közösségére utal, ám az összes olyan élőlényt is magába foglalja, akik már valamilyen magasabb tudati szintet értek el.) A pagoda építését a Magyar–Vietnámi Kapcsolatért Alapítvány finanszírozta.

A szentélyalapító a tekintetben is gondos munkát végzett, hogy az éjjel-nappal, bárki által látogatható kegyhelytől mindössze tízpercnyi séta „választja el” a négyezer lelket számláló városka hírneves Petőfi-mellszobrát, melyet Barcsay Jenő és Ferenczy Béni tanítványa, Kelemen Kristóf szobrászmester készített.

Szabó Zoltán Attila