Ötszáz éves Mona Lisa rejtélyes mosolya

A világ legismertebb festménye az idén ünnepli ötszáz éves születésnapját. Egészen pontosan Leonardo da Vinci (1452–1519) 1503-ban kezdte el festeni a képet, amit jó pár évvel később fejezett be. Az egy centi vékony nyárfa táblára festett Mona Lisa az elmúlt fél évezredet meglehetősen jól átvészelte. Pedig nem egy veszélyes pillanat volt az életében. Egyik féltékeny s nem teljesen beszámítható férfi rajongója a viszonzatlan szerelmet a kép megsemmisítésével akarta megbosszulni. Egy hazafias érzelmű olasz építőmunkás 1911-ben ellopta a Louvre-ból, hogy visszaszolgáltassa a remekművet Itáliának.

A legdurvábban a reklámipar forgatta ki – fogkrém, labdarúgó-világbajnokság és szeszes ital népszerűsítésére egyaránt felhasználva. Nincs még egy ilyen műalkotás a világon, amelyet ennyire bálványoztak, dicsőítettek, gúnyoltak, majmoltak, másoltak, nevetségessé tettek vagy átvitt értelemben „meggyaláztak” volna. A vicc- és hirdetési kampányok azonban egy cseppet sem ártottak népszerűségének. Sőt ellenkezőleg. Évente több mint hatmillióan zarándokolnak el a Szajna-parti Louvre-ba, hogy a kötelező párizsi program részeként, a vakuzó-videózó turistahadakkal megküzdve legalább egyszer találkozzanak vele.

Az 500 évesen is „örökifjú” Mona Lisa még mindig sok titkot rejteget. A dátumot és szignót egyaránt nélkülöző kép nagy valószínűséggel Francesco del Giocondo firenzei kereskedő feleségét, Lisa Gherardinit ábrázolja. Giorgio Vasari (1511–1574), Da Vinci első életrajzírója szerint a gazdag firenzei kalmár rendelte meg neje portréját a Mesternél, aki jól ismerte az 1495-ben házasságot kötött párt. Del Giocondo azonban – nem tudni, miért – nem vette át a művet. Mi történhetett? Összevesztek? A megrendelő elégedetlen volt? Da Vinci miért ragaszkodott annyira a képhez, amelyet franciaországi száműzetésébe is magával hozott?

A kérdésekre egyelőre nincs válasz. Amit biztosan tudni, hogy az olasz polihisztornak (csillagásznak, építésznek, festőnek, mérnöknek, tudósnak, zenésznek stb.) menedéket nyújtó I. Ferenc francia király 1518-ban vásárolta meg nem kevés pénzért a Moliere nyelvén La Joconde-nak nevezett arcképet. A Valois-k, később a Bourbonok vagyonát gazdagító kincs hosszú időn keresztül a fontainebleau-i, majd a versailles-i kastélyt díszítette, s 1798-ban került a királyi palotából „központi múzeummá” átváltoztatott Louvre-ba. E helyszínt már csak ritkán hagyta el. Például akkor, midőn néhány évig Bonaparte Napóleon hálószobájának intimitását fokozta. A már említett 1911-es rablást is ép bőrrel megúszta – két év múlva egy firenzei garniszállóban bukkantak rá –, csak úgy, mint a második világháborút, amelyet a dél-franciaországi Quercy-kastélyban, egy ágy alá rejtve vészelt át. A festékréteg sértetlen maradt, mindössze a vastag lakkbevonat sárgult be a korral.

A „legkíméletlenebbnek” kétségkívül a XX. század bizonyult. A modern irányzatok hívei a Mona Lisa-mítosz megsemmisítésével akartak végleg leszámolni a statikusnak talált klasszikus képzőművészettel. A dadaista Marcel Duchamp 1919-ben bajuszt festett neki, Philippe Halsmann a ráncossá változtatott kezekbe dollárokat nyomott.

A firenzei hölgy mindezt békésen tűri. Jelenleg ideiglenesen a Louvre Rosa Termében várja, hogy 2004 végén–2005 elején visszakerüljön végleges helyére, az Államok termébe. A 76,96 centi magas és 53,08 centi széles kép – amelyet 1974 óta különleges, állandó nedvességmérést biztosító keretben tartanak – immáron visszavonhatatlanul kettős életet él. A modern fogyasztói társadalom által irgalmatlanul kihasznált tárgynak már nincs sok köze ahhoz a műremekhez, amelyet egy nagy reneszánsz festő, egy bizonyos Leonardo da Vinci festett meg.

Párizs, 2003. május