Összeillő párok és a jó házasságok

Ha ezekkel a tényekkel számot vetünk, bele kell nyugodnunk abba is, hogy a szó legkomolyabb értelmében boldog házasság is kivételes jelenség. Ahogy én az életet szemlélem, száz házasság közül tíz boldog, húsz határozottan boldogtalan és hetven közönyös. De amikor ezeket a számokat említem, inkább optimista vagyok, mint pesszimista.

Azokról a házasságokról, melyekben a felek ki nem állhatják egymást és szabadulni szeretnének egymástól, most ne beszéljünk. És nem akarok egy szót se szólni azokról a házasságokról sem, amelyekben a felek szerelem nélkül, vagy érdekből, vagy megszokásból, vagy a társadalmi rend tiszteletben tartása miatt maradnak együtt – hiszen ezek is eléggé sajnálatra méltóak. Most csupán a boldog házasságokról kívánok szót ejteni, tehát a házasságok közül minden tizedikről. Ezeket alkotják, ahogy azt mondani szokás, az összeillő párok.

Igen, de a házasodó felek néha olyan esetekbe is egymáshoz illőeknek tartják magukat, amely esetekben hosszabb-rövidebb idő múlva kiderül, hogy tévedtek. Mindenesetre nagyon fontos dolog volna bizonyosan tudni, hogy egy pár, mely házasságot szándékozik kötni, valóban összeillik-e vagy sem? Jómagam e tekintetben a közmondások bölcsességére nem adok, mert gyakran bizony azok is félrevezetőek lehetnek.

Ellentétek vonzása

Például azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Lehet, hogy ebben van is valamennyi igazság – más vonatkozásban. De hogy egy igen magas férfi igen picinyke nőt szeressen meg – az ritka eset. Mint ahogy a szép küllemű is ritkán bolondul bele kimondottan csúnyába (bár erre is akadhat példa), a fiatal fiúk sem szoktak beleszeretni vénkisasszonyokba. Még nem találkoztam azzal sem, hogy egy házasulandó gazdag úr tűvé tette volna a várost egy ritka szegény leány után. A közmondással éppen ellenkező az igazság: amikor az ember házastársat keres, rendszerint gondol arra, hogy közte és választottja között minél több hasonlatosságot találjon.

Annyi azonban igaz, hogy a feltűnő szépség és a nagy boldogság ritkán fér össze. Tudvalevő, hogy a nők nagyon hiúk: kevésbé tudvalevő, hogy a férfiak még százszor hiúbbak, különösen az ún. szemrevaló emberek. Mind a nők, mind a férfiak között elég nagy számban vannak tapasztalt hódítók, akik tudják, hogy a kiszemelt férfi vagy nő figyelmét és érdeklődését hogyan kell megnyerni. Éppen azért, mert a szépekkel szemben a kísértések veszélye igen nagy, a szép párok békéje, nyugalma és boldogsága ritkán tartós.

A rokonszenv

Azt gondolnám, hogy nem az ellentétek, hanem az egyformaságok vonzzák egymást. Ha egyik fél sem nagyon gazdag, és egyik fél sem koldusszegény, ha egyik fél sem túlságosan szép, sem túlságosan csúnya, ha kor, műveltség, ízlés, erkölcs és társadalmi felfogás tekintetében egyeznek a felek, akkor megvan a lehetősége annak, hogy megértsék egymást, és hogy érzelmeiknek összhangját észrevegyék. Nem hiszem ugyanis, hogy egy embernek az érzelemvilága egy másik ember érzelemvilágához hozzá tudjon idomulni. Egy kevésbé művelt egyén nevelhető annyira, hogy ugyanolyan művelt legyen, mint egy másik; de hogy valakinek az érzelemvilága úgy meg tudjon változni, hogy olyan legyen, mint a másik emberé, azt lehetetlenségnek tartom. Az érzelem, az emberi lélek szuverén – a szív nem nevelhető és nem tanítható. Az ellenben igen fontos, hogy két ember, aki házasságot szándékozik kötni, egymás érzelemvilágának összhangját fel tudja ismerni. Ehhez nagy őszinteség és nyíltság szükséges – két olyan jellemvonás, mely már biztosítja a rokonszenvet, a rokonszenv pedig a szeretetnek legalább ötven, a szerelemnek pedig huszonöt százaléka.

Egy lélek két testben

A boldog párok lelkületben egyek. Ki van zárva, hogy valaki, aki minden vagyonát szét tudná osztani a szegényeknek, beleszeressen egy fösvény emberbe. Ki van zárva, hogy egy vallásos lelkű ember bele tudjon szeretni egy istentelen lénybe. Lehetetlen, hogy egy tisztességes lélek megszeressen valakit, akiben nincsen semmi becsületérzés.

Az összeillő párokat meg lehet figyelni nemcsak erényeikben, hanem hibáikban is, mert még ezekben is nagyon hasonlítanak egymáshoz. Vagy mind a ketten túlságos gonddal öltözködnek, vagy mindketten hanyagok egy kissé; a gondatlanság, a szórakozottság, a világtól való túlzott visszahúzódás vagy a társaság keresése mindkét félben megvan, s ugyanaz a kedélyhullámzás tapasztalható náluk, esetleg ugyanaz a féltékenység vagy a világnak ugyanaz a semmibevevése. Egymásért élnek-halnak, mindennek egyformán örülnek, s ha az egyiket baj éri, a másik azt mondja: „Ne búsulj, pajtás – megleszünk mi így is, vesszen minden, csak te maradj meg nekem!” Frázis az ilyen mondat, vagy valóság? E tekintetben szerintem kétség sohasem lehet, mert az ajkak hazudhatnak, de a szem soha!

Az összeillő pár – egy lélek két testben. Régi elméletem, hogy minden férfi félember és minden nő félember. Isten félembereket teremt; ezek amikor felnőnek, elkezdik keresni a másik felüket, a kiegészítő felüket. A legtöbbször nem találnak rá; mikor azt hiszik, már-már megvan, akkor tíz esetben kilencből kiderül, hogy mégsem az igazi. Téves a kapcsolás. Ám amikor az ember, aki természeténél fogva félembernek születik, rátalál a maga igazi kiegészítő felére – olyankor a vak is látja, hogy ez az igazi összeillő pár!