Óriási érték a karácsonyfa alatt

– Nemrég, öt hónapja költöztünk Izsapra Csilizradványról, de még sehol sem tartunk. A ház vásárlását kölcsönből oldottuk meg, de mert a bank csak úgy adott pénzt, ha az épületet bebiztosítjuk, nem négy, hanem több mint hatezer korona a térítendő havi részlet. Bűvészkednem kell ahhoz, hogy a havi összbevételünket, kb. 25-26 ezer koronát úgy osszam be, hogy a hónap végén is jusson kenyérre, élelemre. Jövedelemkiegészítésként évek óta állatokkal foglalkozunk, ennek ellenére a ház felújításával, komfortosításával várni kell. A konyha szét van verve, a fürdőszoba szintén, valami baj van a csövekkel, azok cseréje talán a legsürgősebb. Mosni ugyanis Radványra járok, egyelőre a régi házban kellett hagynom az automata mosógépet. Ennyi gyerek mellett, gyakran teszem meg az utat, szerencsére, a sógorom akkor visz, amikor kell. Most is sietek, a szakács fiam fehér munkaruháit kell ugyanis kimosnom. Reggelig minden készen lesz – közölte velünk, de a beszélgetésnél asszisztáló gyerekekkel is. – Elnézést – mondta, és máris perdült a kályha irányában bátran totyogó csöppség elé, nehogy megégesse magát. Mialatt nyugtatta, körbetekintettünk a szobában. Fekhely fekhely hátán, majd a szekrényekben, polcokon ruhahegyek. Hiába számolom az ágyakat, elképzelni sem tudom, hogyan fér el a 13 gyerek és a két szülő. Amikor rákérdezek, Kati, a 11 éves nagylány nagyokat kacagva világosít fel, majd felsorolja testvéreinek névsorát. – Az egyetemista 19 éves Edvina kollégiumban lakik és mindig csak a hét végét tölti itthon. A vizsgákra pedig, érthető okokból, a radványi házban készül. Nem is tudom, mi lesz, ha majd eladjuk...– ráncolja össze a homlokát. Mindegy, anyu majd megoldja valahogy. A szakács Gyuszi bátyám, 18 éves, ő sincs idehaza, itt lakik ugyan a faluban, de a nagymamánknál. Zsolti 17 éves, gépszerelőnek tanul, a 13 éves Attila hetedikes. Következem én, 11 éves vagyok, hatodikos és Kati a nevem. A 9 éves Mariann harmadik osztályos tanuló, a 8 éves Peti másodikos. Az iskolások sorát a 7 éves elsős Pityu zárja. Vivi 5, Gyurka 4. Viki 2 és fél, Gabriella másfél éves, Mária Rozália pedig öt hónapos. Apuka meg egy hete Németországba utazott, legalább egy évig ott dolgozik hentesként. Jóval magasabb lesz a fizetése, mint eddig volt.

A mama veszi át a szót, ott folytatja, ahol lánya abbahagyta. – Nem volt más kiút, ha boldogulni akarunk, vállalnunk kell ezt is. Nem lesz egyszerű gondoskodnom a gyerekekről, az állatokról, a kertről, de a nagyok megígérték, segítenek. Disznókat hizlalunk, vannak kecskéink, nyulaink, bárányok, hajnali négykor etetem meg őket, és úgy hat óra körül érek haza. Elkészítem a reggelit, felébresztem a gyerekeket, a nagyobbak iskolába, az ötéves Vivi oviba megy. A ház mégsem üres, a négy legkisebb itthon van velem. Az öt hónapos Mária Rozália nyugodt baba, nem zavarja a többiek rajcsúrozása, kiságyában végigalussza a napot.

A 41 esztendős 13 gyermekes édesanya a rengeteg napi teendőről derűsen számol be. Ha a kötelesség elszólítja, anyósa segít neki. Naponta két kenyérre van szükségük, a hét végén eggyel többre. Szerencsére, a húst megtermelik, a zöldség, gyümölcs, befőtt sem hiányzik az asztalukról, de arról, hogy mennyi erőfeszítés rejlik e mögött, Gabriella asszony nem beszél. Amikor rákérdezek, vajon házasságkötéskor, 21 évesen ennyi gyereket terveztek-e a párjával, nemet int. – Mi heten voltunk testvérek, Gyuláék négyen. Tudtuk, hogy gyerekektől hangos otthont akarunk, de hogy ennyien lesznek... Belőlünk vannak, nem foglalkoztam az abortusz gondolatával soha. A férjem is azért vállalta az 1200 kilométeres távolságot, a nehezebb hentesmunkát külföldön, hogy előbbre jussunk. Ha elmondanám, micsoda terveink vannak... Szépen berendezett és felszerelt konyha, kényelmes fürdőszoba, minden gyereknek egy parányi kis zug, ahová elvonulhatnának. Érdekes, annyira megszoktam, hogy a két kicsivel alszom a kihúzhatós rekamién, hogy nem is vágyom külön fekhelyre.

– Anyukának most kényelmesebb, mint régen, hiszen apu is velük aludt – jegyezte meg Kati, majd a nyakleves elől az asztalon szétrakott füzetei mellé menekült. Onnan sopánkodott, hogy meg kell írnia a leckét német nyelvből, holott inkább tévét nézne. – Tanulj csak rendesen, majd ha januárban az apa hazajön szabadságra, beszélgethettek. És mi majd egy kukkot sem értünk az egészből.

A család anyagi helyzetével a gyerekek is tisztában vannak, tudják azt is, hogy az idei karácsony másképp alakul, mint az eddigiek. – Állítunk karácsonyfát, valami apróság, meglepetés is lesz a fa alatt, de az igazi ünnep akkor lesz, ha januárban az apa hazalátogat. Feltételezem, ajándékot is hoz mindenkinek, bár én abban reménykedem, hogy sikerül félretennie annyi pénzt, amiből üzembe helyezhető lesz a fürdőszoba. Úgy tervezi, hogy egy hétig marad, ezalatt az idő alatt, ha a család, barátok öszszefognak, sok mindent elvégezhetnek. Mi pedig segíteni fogunk, amennyire csak tudunk. A legkisebbeket leszámítva mindenki kiveszi részét a munkából. A nagyobbak felügyelik a kicsiket, aki éjjel felébred, rak a tűzre. Szerencsére, az idén kerüli őket a betegség..., gyorsan kopogjuk le – kiabálják szinte egyszerre.

S hogy elevenek? Igen, egészségesek, vidámak, szeretik egymást. Igaz, Nagyék nem dúskálnak anyagi javakban, de ahhoz, hogy tisztességes emberekké váljanak, elsősorban nem pénzre van szükség. A félkész otthonukban pezseg az élet, nagy a felfordulás, de ennek dacára mind a tizenhárman megkapják azt, ami egyszer majd átsegíti őket a nehézségeken: a nagycsalád támaszát, óvó szeretetét.

Óriási érték.