Óriási előny a sztárság

Karizmatikusak, gyakran sóvárognak a közönség szeretetéért, és imádják hallgatni saját magukat – politológusok szerint ezek a tulajdonságok segíthetik a politikussá lett amerikai sztárokat. Többen vannak, akik a szórakoztatóipar világából nyergeltek át a politikába, több-kevesebb sikerrel. A leghíresebb közülük Ronald Reagan, aki amerikai elnök lett évtizedes filmszínészkarrier után. Joseph Estrada fülöp-szigeteki filmszínész szappanoperák sikeres sztárszereplései után államelnök lett, ám korrupciós vádakkal hamar kiebrudalták. Letaglózta az amerikai politika szereplőit, amikor Jesse Ventura szlovák származású birkózó 1998-ban Minnesota kormányzója lett, ám 2002-ben nem tudta megismételni a teljesítményt. Sonny Bono színész és popénekes 1994 és 1998 között az amerikai képviselőház tagja lehetett. A gyermekszínészként világhírűvé vált Shirley Temple sikertelenül kísérelte meg, hogy az amerikai kongresszus tagja legyen, később azonban nagyköveti poszttal (például Prágában) vigasztalódhatott. Kevesen tudják, hogy Clint Eastwood 1996-ban két évig egy kaliforniai parti városka, Carmel polgármestere is volt.

Philip Davies, a leicesteri Monfort Egyetem amerikanisztika professzora szerint határozott előnyt élveznek azok a jelöltek, akiknek nem jelent gondot a kamera előtti szereplés: „Az amerikai politika egyre inkább az elektronikus médián keresztül zajlik. Azok, akiknek van ilyen tapasztalatuk, hitelesebbnek tűnhetnek fel a médiaszereplésekkor.” Szerinte az olyan figurák, mint Reagan és Schwarzenegger azt bizonyították, hogy a mélyreható politikai jártasság nem lényeges elem a politikai sikerhez vezető úton. Schwarzenegger politikai megnyilvánulásai például meglehetősen homályosak voltak. Thomas Mann, a washingtoni Brookings Intézet politikai elemzője szerint a hollywoodi hírességek rengeteg figyelmet kapnak a médiától és az olyan polgároktól, akiket nem nagyon érdekelnek a közügyek. Mann szerint Schwarzeneggernek „legfőbb motivációja a hatalom”. (o-o)