Önhirdetés

Vásár az élet, s a legjobb vásárt az csinálja, aki a legnagyobb dobbal s legharsogóbb trombitával tudja hirdetni a portékáját. Ezt azonban azok, akik a „Jó bornak nem kell cégér” régi példabeszéd híveihez tartoznak, nem bírják megérteni. Csakhogy ez a példabeszéd már lomtárba való. Senki sem követi azt többé. Mindenki hiszi és vallja, hogy de bizony kell cégér még jó bornak is, sőt jobban, mint valaha. A mai korban nem érnek már rá az emberek, hogy a cégér nélküli portéka után kutassanak. Odamennek, ahova hívják őket dobbal, trombitával.

Aki pedig ezzel az elmélettel

dacolni mer, és se dobbal, se trombitával, de még egy kis sipocskával sem ad életjelt magáról, hanem meglapulván a vásár valamelyik zugában türelmesen várja, hogy az emberek észrevegyék és vele szóba álljanak: legtöbbször a rövidebbet húzza. Tiszta valóság, hogy igazságtalanság ez, de mit tehet a világ, ha küzdelmei közben nem ér rá a puhatolózásra, hanem odafordul, ahonnét hívó hangot hall. Az meglehet, hogy olykor csatlakozik, talán jobban járt volna, ha a szerényen félrehúzódó rejtett tehetséggel szövetkezik, de nincs ideje a keresésre, mert hajtja az életküzdelem.

Erkölcsi szempontból vizsgálva a dolgot az bizonyos, hogy a nagyhangú, tolakodó hirdetés elítélendő, főként ha csalással van egybekötve, t.i. a közönség megtévesztését célozza. Hazudni nem szabad, se becsapni az embereket. Erre törvény is van, a hazug hirdetőket megbüntetik. De a tisztességes önhirdetés jogosult, az meg van engedve, az szükséges a mai világban. Időt, fáradságot takarítunk meg, ha nem kell tudakozódnunk egy s más dolog iránt, hanem a hirdetés által rá van irányítva figyelmünk épp arra a dologra, amire szükségünk van.

Néma gyermeknek

anyja sem érti szavát. Csak nyisd ki hát a szádat, üsd meg a nagy dobot, hirdesd magadat. Ne gondold, hogy ezzel megalázkodol. Épp az ellenkezője igaz. Magunk iránti kötelesség az önhirdetés, mert ugyan miként kívánhatnánk az emberektől, hogy bízzanak bennünk, mikor nekünk magunknak sincs annyi önbizalmunk, hogy ajánlkozni, kínálkozni mernénk? A szerényen rejtőzködő emberekről azt hiszi a világ, hogy félnek erejüket, képességüket ajánlani, maguk sem hiszik, hogy megállják a sarat. De nem szabad túlzásba vinni az önhirdetést, mert az megint igaz, hogy a lármás ajánlkozók kiállhatatlanok. A helyes középút ez: ne legyünk némák, de túlságosan lármásak sem. Mindig csak az igazat mondjuk, ne akarjunk megtéveszteni senkit, mert ez már elítélendő hitványság.

A világ különben megokosodott, mióta nagyhangú hirdetők annyiszor kijátszották. Ma már megnézi mindenki, miről van szó, mit hirdet az illető és a képtelen ígéreteknek nem ülünk fel. A gondolkozó értelmes embert a józan esze megtanítja, felvilágosítja, hogy a nagyhangú beszédre semmit ne adjon. Aki azt hirdeti, hogy ötven krajcárért ötszáz hasznos háztartási cikket ad, az nyilvánvalóan csalni akar, mert hihetetlen dolgot ígér. A „minden baj ellen jó orvosság” is hülye beszéd, valamint a „nincs többé kopasz fej”. Akinek helyén az esze, ilyen csalétekre rá se hederít, mert nem akarja magát lefőzetni s ráadásul még ki is nevettetni az élelmes hirdetők által.

Megengedett dolog,

sőt kívánatos az önhirdetés tisztes módja, de ez szükséges hozzá: jó portékát áruljunk. Ez alatt azt kell érteni, hogy ha felkínáljuk az árunkat, az jó legyen, kifogás alá ne essék, teljesen megfeleljen a hirdetésünknek. Ha pedig tehetségünket ajánljuk, annak hasznát lehessen venni. Amire vállalkozunk, arra minden tekintetben alkalmasak is legyünk, a bizalomnak teljesen megfeleljünk, bennünk ne csalatkozzék senki. De fájdalom, sok esetben az ellenkezőt tapasztaljuk. A legjobb ajánlkozók, a leglármásabbak nyújtják a leghitványabb portékát, szolgáltatják a legrosszabb munkát.

Ha jól figyelünk az életre, észrevehetjük, mi a sorsuk a tolakodó, a minden áron sikereket hajszoló hazug hirdetőknek. Vetnek ugyan egy kis koncot nekik, megsokallván esengő könyörgésüket, de bizony nyújtják is ám a kezet, melyet meg kell csókolni a kegyelemkenyérért. Te ne fogadj el senkitől alamizsnát, a meg nem érdemelt pénz égesse markodat. Ha egy hazug szóval jólétet, kincset szerezhetnél is magadnak, ne mondd ki azt a szót, maradj a becsület útján, boldogulj a saját erőd által, a valódi képességeiddel. Mentül műveltebb valaki, annál kevésbé bír lealacsonyodni a hazug önhirdetők táborába. A jó modorú igaz ember nem is képes arra, hogy megtévessze, lefőzze embertársát, és meg nem engedett módon akarjon előnyökhöz jutni.

Nem kis fontosságú

az a kérdés: mit tegyünk, hogy viselkedjünk a tolakodó önhirdetőkkel szemben? A legegyszerűbb tanács az volna, hogy ha a kiállhatatlanságig űzik tolakodásukat, dobjuk ki őket. Igen ám, de visszatérnek az ablakon át, sőt legtöbbször nem is tesznek látogatást, hanem szép képes papíroson, körlevél, felhívás alakjában jelentkeznek. Sőt jobb szeretnek a lapok révén jutni el hozzánk, mert tudják, hogy akadnak még naiv olvasók, akik sokat adnak mindarra, ami a lapban megjelenik. Ha tízszer, húszszor látják ugyanazt a nagyhangú hirdetést, lépre mennek, akként vélekedvén, hogy már csak mégsem mernék kinyomtatni az újságban azokat a szenzációs ígéreteket, ha alapja nem volna a dolognak. ĺgy vándorolnak aztán a pénzecskék a titkos kenőcsökért, az ötszáz háztartási cikkért és mindenféle boldogság ígéretekért.

A pénz ki van dobva,

a felsülés tökéletes, és még be sem szokták perelni a hazug hirdetőket, mert az ilyen becsapást szörnyen röstellik az emberek. De a tanulság megvan, legalább hasznát veszi a becsapott. Persze, hogy jobb lett volna ezt a bölcs tanulságot olcsóbb áron megszerezni. Semmi egyéb, csupán csak egy kis elmélkedés kellett volna hozzá ilyenformán: Ez a bécsi vagy csehországi kereskedő olyan áron kínál itt dolgokat, amelyeket a helybeli kereskedő azért a pénzért nem képes adni. Hogy lehetséges ez? Hiszen a hirdetés rengeteg pénzbe kerül, ezt és a többi költségeket valakinek meg kell fizetni. Ugyan kinek? Bizony, a vevőnek. Okos embernek különben elve: zsákban macskát nem vásárolni. Szereti jól megnézni, amiért pénzét adja.

A tele torokkal magasztalt

patikaszerekről meg így elmélkedhetünk: a helybeli orvosok azt a betegséget nem bírják meggyógyítani és semmi esetre sem ajánlják a hirdetett csodaszert, hogy legyen hát bizalmam hozzá? Ha valóban oly nagy eredményű volna az a gyógyszer, úgy bizonnyal beszélnének róla, hallani lehetne felőle. De minthogy olyan élő ember még nem létezett, akinek kopasz fejére ismét hajerdő nőtt volna, s a halál ellen megváltást sem nyert senki, tehát szélhámosság minden ilyen hirdetés.

Az elképzelhetetlenül felburjánzott hazug hirdetések és tolakodó ajánlatok korszakában nem lehet fontosabb feladatunk, minthogy legyen bennünk erő szilárdan állani, ítélni, a jót a rossztól megkülönböztetni. A szemek lássanak, a fülek halljanak, s az élet nagy vásárjában ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, de mi se akarjunk megcsalni senkit.

(Az élet könyve az ifjuság és a nép számára, 1912)