Nyáridéző hidegteával

Most, hogy e soraim kerülnek sorra az ízlapban, jócskán túl vagyunk a nyári napokon, s egyhamar sem kell még tartanunk a hőgutától és egyéb hőség adta rosszulléttől, én mégis a hős napokhoz térek vissza emlékeimben. Nemcsak az ételnek-italnak, a letűnt kornak is megvan a maga ízvilága. Enyhe nosztalgia lesz rajtam úrrá, mikor a megboldogult diákkoromat idézem meg. Az akkori társadalmi berendezkedésnek köszönhetem, hogy több nyári élményben volt részem, mint a ma gyermekeinek, ugyanis nem csak önszántamból, hanem kötelezően is részt kellett vennem egy-egy nyári idénymunkán. ĺgy kóstolhattam bele a kőműveséletbe is, melyhez szintén kapcsolódott egy-két íratlan aranyszabály. Például a „Száraz az anyag” figyelmeztető szándékú kijelentésnél nem a malterhoz kellett vizet önteni, hanem a kőművesmester kitikkadt torkán minél előbb segíteni. Szomjoltásról lesz szó az alábbi jegyzetemben is. Ez esetben nem a szomjas fala(to)zó és vakoló munkásokat keltem emlékeimben életre, hanem a csupa bájt és kellemet ígérő nyári tevékenységemről számolok be. A szocialista (t)rendnek megfelelően a nyári építőtábor (letná aktivita, activity show) abszolválása is beszámítóval járt az egyetemi ifjak körében. Bármily meglepő, nem a targoncáktól hangos gyárüzemek udvarába, sem a kőművesállások alatti betonkeverők mellé, hanem egyenest a természetbe, a Garam hullámtarajos vizére szólt a beutaló. A Zólyom melletti falucskába megérkezvén a szükséges kellékek már a vízparton vártak ránk. Gázforralók, hálózsákok, zsinegköteg, kisfejsze és társaik. A parafa lapokból álló, hanyagul szétterített narancssárga úszómellények úgy tűntek felülnézetből, mintha borgőzös útkaparó munkások aléltak volna el a zsenge fűben. Mikor belehallgattam a folyóvíz sodrásába, inamba szállt a bátorság, mivel evezés dolgában nem voltam járatos, nagy megnyugvásomra utóbb kiderült, diáktársaim sem lapátolták eleddig éltükben a vizet, kiváltképp csónakból nem.

Az ország minden égtájáról befutottak a vonatok és buszok, lassan összeverődtünk. Megérkezett túravezetőnk is, aki nemcsak ivásban, hanem más sportdiszciplínában is egyaránt szaktekintélynek számított. Egymásba lelket, egymás mellé sátrat vertünk, s a másnap reggeli vízre szállás mikéntjével voltunk elfoglalva. Először a parton a szaktanár irányításával kellett a rúddal a levegőben különféle alakzatokat leírnunk, lerajzolnunk. Ezt a gyakorlatot szülőfalum házi pékje után, „Péter bá’ így rakta vissza ötpercnyi utósütésre a kenyeret” figurának is nevezhetném, de ez már egy más rovat témája lehetne, mondjuk, ĺgy evezünk mi, vagy az ismert Eveznék, de nem bírja a karom slágerszöveg címmel. Ám én az olvasó figyelmét az előre jelzett szomjoltásra szeretném irányítani. Mondanom sem kell, a rekkenő hőségben való vízlapátolás megviseli a szervezet vízháztartását. Sátraink felállítása után esténként tiszteletünket tettük egy-egy vendégfogadóban. Mivel a csapolt sörök a Felső-Garam vidékén túlontúl keserűnek találtattak, egyik evező társunknak az az ötlete támadt, hogy kofolát is ihatnánk. Hogy ne legyen túlságosan édes, meg némileg a hajósinasok és matrózlegények ivókultúráját is tisztelet övezze, fél deci rummal toldottuk meg a hűsítő italt. Eleinte kísérőitalként fogyasztottuk. Később a diszkrétebb formát választottuk: kisebb korsóba csapoltattuk a kofolát, s belelöttyintettük a kalózok italát, így kitűnő ízű, frissítő és élénkítő hatású italt nyertünk, mely már nemcsak szomjunk oltását szolgálta. Egyik diáktársunk szerint kembridzs a neve az italkeveréknek. Azt nem tudom, hogy a cambridge-i diákok vagy a vakolómunkások körében terjedhetett-e el, annyi bizonyos, hidegteaként honosodott meg tájainkon, melynek fogyasztása nem jár sem hidegleléssel, sem hidegrázással. Sőt túránk ideje alatt olyannyira jótékony hatással volt ránk, hogy mentesültünk mindenféle fertőző „vízibetegségektől”. Egyik partraszállásunk alkalmával ugyanis a szófogadatlan leányevezőseink meggondolatlanul olyan vízből ittak, melynek hatása végleg pontot tett vízi túránk végére. Mi, talpon maradt, jó egészségnek örvendő csolnakos ifjak hidegtea-kúráinkkal védtük és óvtuk szervezetünket a fertőzés veszélyét hordozó betolakodóktól. Megivott kembridzseinkkel csírájába fojtottuk a gyomorfertőzést. Népdalkincsünk bölcs igazához tartottuk magunkat, miszerint „... a doktor is azt mondta, vizet ne igyak soha, mert a vízben béka van, életemnek vége van.”