Nyár eleje a holtágon, bajszi forog az akadók közt

Lecsippentek egy dermedt cserebogarat az egyik lelógó ágról, és vizslatok, hol lehetnek a társai. Az utóbbi időben mintha kipusztultak volna, most sem látok többet, hiába forgatom a cseregallyakat. Útjára engedem; ma csak gilisztával fogok horgászni. A hosszú tél után nagyon kiéheztek a halak, fehérjére vágynak, természetes kajára. Hanem a vízállás igen alacsony; itt is, ott is iszapos szigetek éktelenkednek, korhadt fekete ágak nyújtózkodnak az ég felé a meder közepéből. Semmi mozgás. Nem kétséges, feljebb kell keresnem a halakat, nem itt, a vasárnapi horgászok által kigyúrt és öszszeszemetelt helyeken. Egyedül vagyok, élvezem a csendet. Följebb az erdő elvékonyodik, kilépek a harmatos vetésbe, hogy jobban haladjak. Cipőm egy-kettőre átázik, de nem bánom. Majd lerúgom, hamar megszárad. Két őzet verek fel, riadt, nagy ugrásokkal távolodnak, majd megállnak, és kíváncsian néznek. Sejtik, hogy nem bántom őket, nem először találkozunk. Egy bak és egy suta. Megnyugodva ütik le a fejüket.

Visszakanyarodom az erdőbe, mert elértem a helyet, ahol a holtág mélyebb, és ahová vissza-viszszatérek. Azonnal megnyugszom: a lombsátor nyiladékain áttörő napfény fénynyalábjainak villózásában megpillantom a halakat. Hatalmas rajban bandáznak a szemközti uszadék környékén. Több tucatnyi hal sütkérezik a felszínen, valószínűleg ők is élvezik az egyre erősödő napfényt. Kissé távol vannak, de könnyű bottal, vékony zsinórral elérhető távolságban. Lerakodok, feltűzök egy nagy esőgilisztát a kis horogra. Ez a módszer számomra az egyik legkedveltebb: könnyű, háromméteres, 10-40 grammos karbon pergetőbot, se úszó, se ólom, csak a finom, tizennyolcas zsinór, a végén kis horog, azt bújtatom a nagy gilisztába. A dobás súlyát maga a csali biztosítja. A kapást a zsinór futása jelzi. Odasuhintom a halak elé.

Nézem a zsinórt, ahogyan lassan merül, és a gilisztát sodorja a gyenge áramlat lefelé. Nem soká kell várnom, a húr hirtelen gyorsabban kezd futni, ami arról árulkodik, hogy valami viszi. Megvárom, míg csaknem teljesen kifeszül, és bevágok. Jókora rúgás válaszol. Az orsó fékje is megreccsen, igaz, elég puhára állítottam. Keményítek rajta, és vezetem kifelé a halat. Nem adja könynyen magát. Visszafordul a mederbe, és menekülne felfelé, de nem engedem, mert befuthat valami gazba, márpedig nem azért akasztottam meg, hogy meglógjon. Csak úgy, merítő nélkül nyúlok le érte a vízbe, és nyakon csípem a kilós formájú jászkeszeget. Hej, de szép vagy, konstatálom, ahogy méltatlankodva pocsol a víztetőn, majd kilendítem a partra. Azt hiszem, igen jó napom lesz.

A halat szákba rakom, a szákot a vízbe, feltűzök egy új gilisztát, és jöhet az újabb dobás. Olyan ez a módszer, mintha legyeznék, csak nem léggyel, hanem gilisztával. A csali természetes módon sodródik a vízben, mintha éppen valamelyik ágról pottyant volna le. Hej, a nemjóját, ez még le sem érhetett a fenékre, már elkapta valami. Ül a bevágás, és szánkázik kifelé egy jókora, mohó dévérkeszeg. Palaszürke, és akkora, mint egy levesestál. Dobálja magát a parti fűben, nem érti, mi történt. Olyan mélyre nyelte a horgot, hogy nem bajlódok a fogóval, inkább elcsippentem a zsinórt, és új horgot kötök. Igazi nyár eleji lapátdévér, legalább másfél kilós. Szinte rárabolt a csalira. Hogy mi lesz itt még ma! A következő dobásra senki sem jelentkezik, majd újabb jászkeszeget akasztok, kiló körüli lehet ez is. Utána egy vehemensen védekező domolykót, ez sem a kicsik közül való. Legalább másfeles. Alig fél órája kezdtem, és már van négy halam, a súlyuk együtt legalább hat kiló. Azt hiszem, itt az ideje, hogy harapjak valamit.

Előkapom a háromlábú széket, és megreggelizek. Semmi parádé, a menü szendvics ásványvízzel, utána egy korty kávé a termoszból, majd rágyújtok egy cigire. Nyugodtan pöfékelek a melegedő nyári délelőtt simogatásában, és nézelődök. Nincs hová sietni. Nem azért jöttem, hogy kifogjam a holtág öszszes halát. Máskorra és másnak is kell hagyni belőlük.

Odaát vadkacsák landolnak a vízen, nagy ramazurit csapnak. Ők is szeretik ezt a környéket, az embertől nem félnek, tudják, nem az ő kedvükért üldögél a parton. Hódpatkány tempózik előttem, láthatóan ő sem zavartatja magát. Egy óvatlan mozdulatomra azért jobbnak látja gyorsan alábukni, és jóval följebb, egy bokor alól kukkant vissza. Tőlem balra tuskók állnak ki a vízből, nyáron kapitális pontyokat bújtat ez a sok akadó. Itt viaskodtam tavalyelőtt egy akkorával, hogy fél óra után a könnyű match botom derékba tört. Csak a nagy, fekete hátát láttam a halnak, amely azóta is kísért álmaimban. Előttem a sekély vízben jókora bogár tempózik. Gyerekkoromban csíbornak hívtuk. Hogy helyesen-e, nem tudom, mert a csíbor eredetileg csíkbogarat jelent, neve a nyelvújításkor alakult ki a csíkbogár öszszerántásával. Nem is biztos, hogy vízben él. „Egy tsíbornak a’ színe setétszürke, és a’ szárnyfedelein keskeny sárga húzások vagynak.” De hagyjuk az etimológiát, horgásszunk tovább.

A nézelődés után fogom a botot, újra csalizok. Kissé elsietem a dolgot, mert a giliszta elszáll, leszakadt a horogról. Rosszul tűztem fel. Újra csalizok. Dobás után szinte azonnal kifeszül a zsinór, és be sem kell vágnom, csak megakasztani a robogó halat, amely úgy húz, mint egy torpedó. Pár perces küzdelem után egy akkora domolykót pillantok meg, hogy megdöbbenek a látványtól. Legalább három-három és fél kilós. Kapitális példány. Amikor lenyúlok érte, utolsó erejét összeszedve kirohan, és eltépi a zsinórt. A nemjóját a lusta fejemnek! Bizony, elő kellett volna szedni a merítőt. De hát ki gondolta, hogy ekkora hal kerül a horogra? Igaz, vannak itt méteres balinok is. Morogva csomagolom ki az emelőhálót, most már nem cifrázom, azt tolom a megfogott halak alá. Amik jönnek szépen, sorban. Déltájban már legalább tizenöt halam van, és egyik sincs kiló alatt. Szinte félve emelem ki a szákot a vízből, ki ne szakadjon a sok hal súlya alatt. „Belenyúltam” – írom barátomnak az sms-t, aztán leülök pihenni.

A tuskók felől hirtelen valami loccsanást hallok. Először azt hittem, az imént látott hódpatkány kergetőzik valamivel, de amint letéve a botot közelebb lopakodok, látom ám, hogy forgó van a víz tetején. A harcsahorgászok pohárnak hívják a jelenséget, amely szürkeharcsáról árulkodik. Hát így állunk! Bajszi forog a tuskós akadók közt! Az ilyen látványt jól el kell raktározni az emlékezetben, és nyári éjszakán vissza kell térni, kishallal, nadállyal, gilisztacsokorral, erős felszereléssel. Sokáig vizslatom a környéken, és valóban: pörsenést, buboréksort is látok, ami egyértelművé teszi, hogy harcsa vagy harcsák búvóhelye ez a csökökkel, tuskókkal tarkított szakasz. A felfedezéstől elégedetten ballagok vissza a helyemre, és folytatom a pecát késő délutánig.

Végül elfáradva abbahagyom a horgászatot. Kiválogatom a halakat, négy lapátdévért, a jaszkók, domolykók közül az öt-hat legnagyobbat hagyom meg, a többit viszszaadom a víznek. Nem szabad telhetetlennek lenni. Ha legközelebb jövök, már a pontyok, harcsák kedvéért érkezem. Ahogy kilépek az erdőből, úgy csukódik össze mögöttem a természet zöld sátora, mintha ott sem lettem volna.