Norvég recept: lazac, olaj és „új gazdaság”

A bergeni halpiacFotó: internetFémfúvószenekar biztatja a nagyérdeműt a nyugat-norvégiai Bergenben: ugyan szállna fel a főtér mellett parkoló buszra. Nemhiába teszi: egyre többen és többen kapaszkodnak a narancssárga járműre. Pedig az – legalábbis itt és most – csak szimbolikusan megy bárhová is.

Tégy a dugó ellen! – így foglalható össze a környezettudatos kampány, amelynek lényege: használja a polgár a tömegközlekedést (elvégre azért van), ne pedig a csúcsforgalomban araszolgasson. A tüntetés csak megerősíti a riporterben kialakult képet: Skandináviában nem minden – a magyar szemmel nézve egyébként imponáló – statisztikai adatokon múlik, sokat nyom a latban a szemlélet is.

Persze, azért a számok is árulkodóak. Az egy főre jutó GDP 2000-ben 317 051 korona volt, a munkanélküliség, a gazdasági növekedés és a fogyasztói árak emelkedése egyaránt három százalék körül alakult. A tetemes, az export harmadát is meghaladó olaj- és gázbevételek egyre gazdagabbá teszik a négy és fél milliós államot, de – s itt megint a szemlélet a lényeges – több tízmilliárd amerikai dollár gyarapítja már a kormány által létrehozott kőolajalapot, a külföldi befektetési alapok révén további profitot fialó spórkasszát. Ehhez hozzá kell venni, hogy a Transparency International nemzetközi összehasonlító indexe szerint a korrupció gyakorlatilag nem létezik, az ország az életminőség-mutatóban is dobogós helyen áll világviszonylatban, és még emberi jogi mintaállamnak is tekinthető.

Földi paradicsom – mínusz a mostoha időjárás. A titok a jelek szerint a maximális gazdasági hatékonyság, a kényelmes, de mégis dolgos életvitel, a szociáldemokrata és a lutheránus elvekből egyaránt fakadó társadalmi igazságosság, puritanizmus és bizalom. A norvég jólét például nem hivalkodó. Ismét csak szemlélet, nem pénz kérdése: Bergenben is szembetűnő, hogy az igazán jó környékeken s a városon kívüli zöldövezetben sem kacsalábon forgó, tornyocskákkal megspékelt palotákat, inkább tisztes méretű faházakat építenek maguknak mindazok, akik pedig megengedhetnék a feltűnősködést.

Edvard Grieg, a nagy XIX. századi zeneszerző házánál értjük meg: a norvég családi fészek nem sokat változott az ő ideje óta. Egyszerű (fehér, zöld vagy bordó) színre festett, száz négyzetméter körüli „téliesített” faház fundamentumon vagy „lábon”. Ohne csicsa. A ház előtt viszont ott áll a nagy teljesítményű, márkás, új gépkocsi. Egyszerűen szükség van rá. Norvégiában ugyanis nemcsak a tél zord és hosszú – igaz, nem annyira az óceáni éghajlatú Bergenben, hanem különösen Trondheimtől északra –, a távolságok is nagyok. (Ketten is felhívják figyelmünket ugyanarra a földrajzi érdekességre: ha képzeletben „fejjel lefelé fordítanánk” a térképen az országot, Észak-Norvégia Rómáig érne. Nem csoda: a tengeri partszakasz 3419 kilométer hosszú.)

A Bergen melletti Bekkjarvik aligha híres bármiről is, ám kiválóan meg lehet ott érteni a norvég gazdasági hatékonyság titkát. A hatvan főt foglalkoztató Sjötroll vállalatnak a szárazföldtől negyven perc hajóútra fekvő halfarmján Kenneth Salmand haletető az idő nagy részében egyedül tartózkodik – pontosabban 732 ezer lazac társaságában. Mint tőle megtudjuk, a hét cellára osztott halak tíz dekáról három-négy kilóra gyarapszanak a halfarmon, majd továbbkerülnek feldolgozásra. Gép számolja és oltja be őket, az állatorvos kéthavonta minta alapján ellenőriz, s évente kijönnek a fogyasztók szövetségétől is. Ezt leszámítva csak az etetéssel kell törődni (azzal is csak nappal), amúgy a számítógépes vezérlésű gégecsőrendszer automatikusan – igaz, nagy csörgéssel – szórja a száraztápot a vízbe, annak hőmérséklete szerint szabályozva. (Ha hidegebb a víz, a lazac is álmosabb, kevesebbet eszik.)

Mármost ha Salmand haletető elbír a 732 ezer lazaccal, aligha lehetünk meglepve, hogy az egész norvég halászat, amely – csak a nyers, friss vagy fagyasztott halat számítva – harmincmilliárd koronás termékexportot produkál, mindössze a munkaerő 0,7 százalékát, tizenhat és fél ezer főt foglalkoztat. Nyugat-Európától Ázsiáig kínálják az éttermek a norvég halat, de manuálisan először az osztrák vagy a japán szakács bajmolódik vele.

A fő csapásirány persze régóta nem a lazac a norvég gazdaságban, sokkal inkább annak mondható a folyékony arany, valamint az „új gazdaság”. A skandináv ország a világ hatodik olaj- és gázkitermelője, továbbá harmadik nettó exportőre. – Néhány éve nem számítottunk igazán korszerű iparágnak, a képzett fiatalok inkább a divatos IT-szektort választották. Aztán kipukkadt a „dot-com lufi”, így megint jönnek hozzánk is – magyarázza Ivar Brandvold, a Statoil után a második legnagyobb norvég kőolajvállalat, a részben állami tulajdonú Norsk Hydro-csoport olaj- és gázüzemágának igazgatója, miután megismertette a magyar újságírókkal multimédiás bemutatójukat. Ezen overallos olajbányász alig bukkant fel, monitor előtt töprengő, nyakkendős fiatal elemző viszont annál több – s nem pusztán csak azért, hogy vonzó legyen az iparág az ifjabbaknak is. Inkább arról van szó: hiába hangzik imponálóan, hogy az Európa lakosságának kevesebb mint egy százalékát adó Norvégia rendelkezik a kontinens olajtartalékainak 75, gáztartalékainak pedig 45 százalékával, az energiát ki is kell tudni termelni, mégpedig a lehető leghatékonyabb módon. A Norvég-tengeren ma már korábban hihetetlen technológiai leleménnyel, tizennégy fúrótornyon dolgoznak a Norsk Hydro emberei. Öt év múlva tervezik egy új gázkitermelő technológia termelésbe állítását, ez 1100 méter mélyig rendkívüli időjárási körülmények között is képes az energia felszínre hozására és a víztől való elválasztására. Úgy számolnak, a norvég olaj néhány évtizedig, a gáz száz évig tarthat ki. De a Norsk Hydro-csoport addig sem bíz semmit sem a véletlenre. Az Utsira-program egy sziget teljesen önálló és száz százalékban környezetkímélő energiaellátását hivatott demonstrálni – egyetlen szélmalom és egy üzemanyagcellás hidrogénhasznosító rendszer révén.

– Negyven éve még mi is teljesen hagyományos fegyvereket gyártottunk. Azóta rájöttünk: a jövő a csúcstechnológiáé, s gyártani is csak a termék „lelkét”, a stratégiai értéket érdemes – de ezt már nem az olajiparnál halljuk. Jan Erik Korssjoen, a Kongsberg-csoport vezérigazgatója mondja. Cége Magyarországon is ismert: nemrég egy százmillió eurós honvédségi elektronikai tender győztesévé hirdették ki (180 millió eurós ellentételezési követelmény mellett), már csak az aláírásra várnak az (azóta) új magyar kormánnyal. A Kongsberg 191 millió koronás adózás előtti éves nyereségét 4012 alkalmazott termeli meg. Kétharmaduk ma már mérnök, végzős mérnökhallgató, illetve technikus. A 80-as években ugyanis a felük még kétkezi munkás volt.

Bergen, 2002. október