Nincs az az érzetem, hogy kiabálnom kell

A 2000-ben kiadott „Könyv a temetőről” című regénye nemcsak a mindennapi szlovák nacionalizmus anatómiáját tárta fel, de érdekes módon a történet helyszínéül szolgáló Komárom hírnevét is öregbítette, miután több világnyelvre lefordították. A Duna menti város az írónő szülőhelye.

Ha valaki az Ön irodalmi munkásságáról beszél, akkor biztosan foglalkozik a szlovák–magyar kapcsolatokkal is. Tulajdonképpen hogyan lett ennek a témának ennyire meghatározó szerepe Önnél?

Nem mondanám, hogy meghatározó, inkább nagyon fontos. Úgy érzem, ez nálam valószínűleg a mečiarizmussal kezdődött – és annak a korszaknak az erős, gyalázatos, magyarellenes, soviniszta hadjáratával. Gyerekkorom óta megvolt bennem az igény, hogy álljunk ki azokért, akikre a hatalmasok rárontanak. Nem úgy fogtam fel azt abban az időben, hogy „magyarok és szlovákok”, hanem inkább úgy, hogy valakit igazságtalanul és folyamatosan támadások érnek. Természetesen ennek volt érzelmi alapja is, mivel én szlovákként magyarhoz mentem feleségül, s így egyszercsak érzelmileg láttam ezeket a dolgokat a másik oldalról. Aztán, amikor a Magyar Területi Színházban dolgoztam, ott is aranyos embereket ismertem meg. Viszont alighanem az is fontos, hogy valóban egy szlovák „enklávéban” nőttem fel Komáromban, ahol nem találkoztunk magyarokkal, vagy ha igen, akkor szlovákul beszéltünk, és sosem olyan témákról, amelyek konfliktust gerjesztettek volna. Becsületszavamra mondom, nem tudtam, mit jelent az, hogy Trianon. Azt gondoltam, azért élnek itt magyarok, mert határváros vagyunk, s valahogy a határon túlról jöttek bevásárolni, aztán itt maradtak. Az érettségi körül, a főiskolai időszak elején kezdtem arról gondolkodni, mit is jelentett tulajdonképpen, hogy történelmi Magyarország. Nagyon különös, hogy együtt éltem a magyarokkal, a gondjaikkal viszont nem találkoztam. Ez ilyen emigrációs szindróma, amikor az emberek a csoport melegével védekeznek, és nem nagyon lépnek ki belőle. Én magyarokkal egészen a főiskoláról való visszatérés után kezdtem el barátkozni vagy közelebbi, bizalmasan beszélgetni, és akkor megismertem egy számomra addig ismeretlen világot. Amiről az ember nem tud, arról nem gondolkodik. 

Ön szerint léteznek hasonló problémák a szlovákiai magyarok között is? Például ismerik eléggé a szlovák történelmet?

Ezt még soha senki nem kérdezte meg tőlem. Valószínűleg amikor erről magyar emberekkel beszélgetek, akkor „magyar” dolgokról van szó. Beismerem, én olyan „buborékban” élek, amelyben az emberek tájékozottak és műveltek, a kulturális szférában vagy a médiában dolgoznak, vagyis a munkájuk része az, hogy tudjanak ezekről a dolgokról. Ha a mindennapokban találkozom valakivel, azzal biztosan nem beszélgetünk kulturális és politikai témákról.

Tavaly decemberben volt egy beszélgetés Önnel a Selye János Egyetemen, amit Šenkár Patrik irodalomtörténész vezetett. Ott Ön azt állította, sokkal könnyebb ezekről az interetnikus témákról beszélni, ha ebben a „buborékban” vagyunk. Szűkítsük kissé a kört: mennyiben függ a szlovákok és a magyarok közti viszony attól, hogy milyen az egyén lelki világa?

Amennyire minden más probléma is. Nincs olyan gond, amely ne függne össze a műveltséggel, az intellektussal, a látókörrel – és ma már a nyelvtudással is. Ilyen témákról nem kezdek társalogni a „buborékon kívüli” emberekkel, mert egyrészt félek, másrészt nem érdekelnek a „militáns” nézetek. Az internetes vitákban sem veszek részt. Lehet, hogy ez hülyeség, de úgy gondolom, az én koromban már megengedhetem magamnak a buborékban létezés kényelmét.

A „Könyv a temetőről” regénye az elmúlt 20 év szlovák bestsellerei közé került. A cselekménye Komáromban játszódik, az Ön szülővárosában. Mekkora Komárom jelentősége az Ön számára?

Minél jobban telik az idő, annál nagyobb. Tényleg. Visszautalok arra, hogy a mi családi gyökereink nem itt voltak. A szüleim egyáltalán nem vezettek engem valamilyen lokálpatriotizmus irányába.

Hol vannak a családi gyökereik?

Édesapám Zólyomból, édesanyám pedig Turócszentmártonból származott. Mindketten állítólagos, vagy inkább tényleges politikai problémának minősültek az 50-es években, és erőszakkal délre küldték őket. Ők ezt inkább valamiféle szibériai száműzetésként fogták fel – és nehezen szereti meg Szibériát az, aki ott a száműzetését tölti. Ilyen módon sosem volt nálunk az, hogy: „mi itt otthon vagyunk”. Inkább úgy volt, hogy „itt élünk”, de ha az hangzott el, hogy „otthon” vagy „nálunk otthon”, akkor az „ottra” gondoltunk. Viszont én ma már azt mondom, hogy nálunk otthon, itt. Erről írtam is, hogy nekünk itt nem voltak sírjaink. El sem tudja képzelni, mennyire nem köti az embert egy helyhez az, ha nem ott nyugszanak a felmenői. Akkor ő ott idegen. Viszont amióta az elődeim a komáromi temetőben fekszenek, én már generációs szinten kötődöm ehhez a helyhez.

Mikor tanult meg magyarul, és milyen gyakran használja a nyelvet?

Természetesen azáltal, hogy az ember Komáromban él, valahogyan elkapja a fülével a mondatok kereteit, akár akarja, akár nem. Tudtam az üdvözléseket, megértettem az egyszerű mondatokat, de nem értettem, amikor az emberek beszélgettek. A családunkban, ha a nagyszülők nem akarták, hogy értsük a mondandójukat, németül vagy magyarul beszéltek. Amikor aztán befejeztem a főiskolát és a magyar színházba jöttem dolgozni, viszonylag gyorsan megtanultam magyarul. Úgy gondolom, hogy ezt az idegen nyelvet tanultam meg a leghamarabb a szlovák embernek teljesen érthetetlen mondatszerkezetek ellenére. Természetesen hibákkal együtt használom, és nem tudom, mennyire beszélem a „magyar–magyar”, s mennyire a „felvidéki” nyelvet. A hangoskönyvek berobbanása óta próbálok sok magyar szöveget hallgatni.

Milyen könyveket?

Például Kosztolányi Dezső műveit. De most teljesen Márai Sándor hatása alatt vagyok, akinek a könyvét tegnap hallgattam. Idővel nemcsak a magyar nyelv kommunikációs oldalát kezdtem el megérteni, hanem a szépségét is. Most már abban a stádiumban vagyok – noha egyáltalán nem tudom a nyelvtant –, hogy jólesik hallanom. Minden harmadik hangoskönyvem magyar, nemcsak magyar irodalom, hanem magyarra lefordított detektívregények is.

Hogy értékelné a szlovákiai társadalom helyzetét? Előrehaladt ez a közösség a demokrácia építésében az elmúlt évtizedekben?

Úgy gondolom, hogy kifejezetten előrehaladt, és Szlovákia, amióta feljegyezhető a történelme, most tette meg a legnagyobb ugrást. Úgy tűnik számomra, hogy az átlag valamivel kultiváltabb, mint korábban – illetve, hogy a múlthoz képest nagyon sok olyan fiatal van, aki művelt, s a mi generációnkkal szemben sokkal tájékozottabb. Lehet, hogy a mai okos fiatalok okosabbak, mint a 40 évvel ezelőtti okos fiatalok, és nemcsak az információmennyiség, hanem az önálló gondolkodás képessége alapján is. A hülyék pedig hülyébbek, mert sokkal jobban ki vannak téve az összeesküvés-elméleteknek – míg a tájékozatlan embernek négy évtizede nem volt meg az az érzése, hogy ki kell alakítania a saját konstrukcióját a világról, amit a gyíkemberek uralnak. Viszont nagyon jó hatással van rám, hogy sok elhivatott fiatal van, aki a saját bőrét és nevét viszi vásárra. Bár nincsenek sokan, de kiállnak a menekültek és a romák mellett, hagyják, hogy a többség ezért ócsárolja őket. Ezen a téren optimista vagyok, hogy váratlanul nagy számú művelt, elhivatott, liberális fiatal rajzott ki a világba, akik hajlandók vitázni és megvédeni a véleményüket.

Lehet azt mondani Ön szerint, hogy a demokrácia elsősorban személyes felelősséget jelent?

Ennél jobban ezt nem fogalmazhatjuk meg. Épp a napokban olvastam egy felháborodott ember megnyilvánulását Fehéroroszországról, aki azt állította, hogy ott rend van, s ha ott demokrácia jön létre, akkor káosz lesz. Ez lényegében véve igaz. Igen, Hitler alatt rend volt, Sztálin idejében is, abban az értelemben, hogy az emberek nem mertek kimenni az utcára. Ha valaki így fogja fel a rendet, hogy mind egyszerre fogunk menetelni, akkor annak igaza van. A demokrácia káosz és személyes felelősség. Nem azért nem dobom el a papírt az utcán, mert büntetést kapok, hanem mert tudatosítom, hogy nem dobom el – hogy felelősséget viselek azért az utcáért és a társadalomért. Ez a demokrácia. Nem az, hogy engem erre kényszerítenek, vagy hogy olyan érzésem van, jön három bőrkabátos ember és elvezetnek, s ezért fogom betartani a szabályokat. Igen, a demokrácia káosz, de nem jut eszembe jobb gondolat, mint ez a klasszikus: a demokrácia nem jó, de semmiféle ennél jobb rendszert nem eszeltünk még ki. Ki fogok állni a demokrácia, minden egyén és bármilyen kisebbség szabadsága és jogainak érvényesítése mellett.

Mivel foglalkozik mostanában? És fog még regényt írni?

Amikor bemegyek a könyvesboltba, s látom a könyvhegyeket, akkor azt mondom, ha esetleg nem akarok detektívregényt írni vagy thrillert, a gyönyörű gondolatok terén már mindent jobban elmondtak. Ma már mindenki író, több szerző van, mint olvasó. Nem tudom, lehet, hogy nagyon kell akarni, s bennem nincs meg ez az érzés – vagy hogy nagyon meg kell írni. Ha talán újra jönne még egy Mečiar... Meglehet ez a demokrácia fokmérője, hogy nincs az az érzetem, hogy kiabálnom kell. Talán ha most Lengyelországban élnék, és látnám, mi minden történik a homoszexuálisok ellen, szükségét érezném a kiabálásnak, hogy az istenért, emberek, hagyjátok abba ezt az őrületet.

Tehát a mečiarizmus egyfajta konstitutív élmény volt?

Hát nem? De vegye azt, hogy rossz időkben jött létre a jó irodalom. Annyira jól megy nekünk, hogy szükségünk van a rettegés kiváltására, és ezért van ennyi thriller és detektívregény. Úgy gondolom, hogy a szíriai embernek nem kell nyomozásokról olvasnia. Nem véletlen, hogy a skandináviai detektívregények hulláma pont ott jött létre, ahol az egész világon a legjobban élnek az emberek. Van egy elméletem, s biztosan mindenki nevetni fog ezen, hogy évmilliókig készültségi állapotban kellett lennünk, mert jött az ellenség vagy nem volt termés. Nekünk erre most nincs szükségünk, mert itt vannak a bevásárlóközpontok és az Európai Unió.