New Yorkból Párizsba – 25 ezer dollárért

Charles August Lindbergh 1902. február 4-én (az idén éppen 100 esztendeje) Detroitban látta meg a napvilágot. Apai ágon svéd származású volt, anyja, aki kémiát tanított egy középiskolában, félig ír, félig francia volt. A fiút kis korától fogva nagyon érdekelték a gépek és a motorok, ezért beiratkozott a madisoni egyetem gépészeti karára, de három szemeszternyi kínlódás után rájött arra, hogy sohasem lesz belőle gépészmérnök, ehelyett 1922-ben elvégzett egy pilótatanfolyamot, majd a következő esztendőben a megtakarított pénzén megvásárolt egy kiszolgált kétfedeles, kétüléses katonai gépet, amelynek Curtis Jenny volt a neve. Lindbergh már az első felszállást követően majdnem összetörte a masinát, de szerencséje volt, s később sok sikeres repülést hajtott végre. Egy alkalommal azonban vakmerő dologra vállalkozott: egy kisváros alig 16 méter széles utcájáról próbált meg a levegőbe emelkedni, de a 15 méter fesztávolságú gép a macskaköveken ugrálva hirtelen irányt változtatott és nagy sebességgel egy vaskereskedésbe hajtott, ahol Lindbergh-et néhány rápottyant tégla, csákány és pléhvödör, valamint a megrémült tulajdonos fogadta. A repülőgép teljesen hasznavehetetlenné vált, s Lindbergh-nek természetesen még az okozott kárt is meg kellett térítenie. Nem sokkal ezután a 22 éves fiatalember további 102 jelentkező társaságában a texasi Brook Field-i katonai repülőiskola hallgatója lett, s rendkívüli képességeit jól jellemzi, hogy egy évvel később a talpon maradt 18 kadét között az első helyen végzett és hadnagyi rangot kapott. Leszerelését követően az amerikai légiposta szolgálatába lépett és több mint hétezerszer emelkedett a levegőbe, miközben alapos gyakorlatra tett szert a legveszélyesebb körülmények között. Többször is arra kényszerült, hogy ejtőernyővel kiugorjon a zuhanó repülőgépből, így aligha csodálkozhatunk azon, hogy oszlopos tagja lett a Caterpillar Clubnak, amelyet azok a pilóták alapítottak, akik ejtőernyős ugrással menekültek meg a halál karmai közül. Charles Lindbergh-et társai nemes egyszerűséggel csak „Repülő Őrült”-ként emlegették egymás között.

Lindbergh 1926 karácsonya táján gondolt először arra, hogy megpróbálkozik az Atlanti-óceán átrepülésével, és elnyeri azt a 25 ezer dolláros díjat, amelyet még 1919-ben, az Atlanti-óceán első sikeres átrepülését követően egy francia származású amerikai kereskedő, Raymond Orteig ajánlott fel annak, aki – bármely irányból – elsőként teszi meg repülőgéppel leszállás nélkül a New York és Párizs közötti több mint 5000 km-es utat. Akkor ugyanis az angol John Alcock és Arthur Whitten-Brown „csupán” a Newfoundland és ĺrország nyugati partja közötti távot teljesítette, ami kétségtelenül nagyszerű tett volt, de Orteig úgy vélte, sokkal nagyobb felhajtást lehetne csinálni, ha egy-egy világváros lenne a repülőút két végpontja. A 25 ezer dollár az állandó anyagi gondokkal küszködő Lindbergh-et módfelett csábította, de legalább annyira vágyott a dicsőségre, ezért rögtön támogatók után nézett és Saint Louisban sikerült is néhány tehetős gyárost és üzletembert meggyőznie arról, milyen nagy reklámot jelentene számukra, ha előlegeznének egy kis pénzt a vállalkozásához, sőt a díjból még a kölcsönt is vissza tudná fizetni. Csakhamar 16 ezer dollárt sikerült összeszednie, de a kiszemelt repülőgépet egy milliomos az orra előtt vette meg, így különböző repülőgépgyártó cégekhez fordult, nem tudnának-e egy megbízható, de nem túl drága repülőgépet eladni neki. A legnagyobb vállalatok már másoknak kötelezték el magukat vagy nem tartottak éppen raktáron ilyen masinát. 1927 februárjában Lindbergh váratlanul egy táviratot kapott Kaliforniából, a Ryan Airlines társaságtól, amely 6000 dollárért hajlandó volt három hónap alatt egy repülőgépet leszállítani, de motor nélkül, azt külön meg kellett rendelni valamelyik cégtől. Lindbergh, miután a légipostánál csupa jót hallott a cégről, azonnal Kaliforniába utazott és sikerült két hónapra lealkudni a gyártási időt. A Ryan Airlines vezetősége még egy Whirlwind motort is felhajtott, s így a gépet 10 ezer dollárból ki tudta hozni. Természetesen egy ilyen hosszú távú repüléshez az eredeti gépet alaposan át kellett alakítani. Lindbergh mindenekelőtt arra ügyelt, hogy elegendő üzemanyag legyen a repülőgépen, ezért minden fölöslegesnek tűnő eszközt eltávolíttatott és a helyére is üzemanyagtartályokat szereltetett fel. A konstruktőröket leginkább az lepte meg, hogy a kétszemélyes pilótafülkét egyszemélyesre cseréltette, s lemondott a rádió-berendezésről is, mert megbízhatatlannak tartotta. A tájékozódást szolgáló műszerek közül is csak a nélkülözhetetlenek maradtak a gépen, így a „Saint Louis szelleme” gyakorlatilag egy repülő üzemanyagtartálynak tűnt. Lindbergh mindössze öt darab szendvicset és vagy három liter ivóvizet vitt magával és egy marék repülősót, amelynek talán a legnagyobb hasznát vette később. 1927 májusában többen is készültek a New York–Párizs közötti táv megtételére, ezért Lindbergh mindent egy lapra tett fel. Dr. James H. Kimball meteorológustól megtudta, hogy hamarosan jobbra fordul az időjárás az Atlanti-óceán felett, s míg vetélytársai arra vártak, hogy New York fölül is eltakarodjanak a viharfelhők, 1927. május 20-án pénteken, helyi idő szerint reggel nem sokkal nyolc óra előtt, zuhogó esőben, 2000 liter benzinnel megtöltve a NYP Spirit of Saint Louis NX–211 nehézkesen a levegőbe emelkedett. Amerika visszafogott lélegzettel figyelte Charles Lindbergh – enyhén szólva is őrültnek tűnő – vállalkozását, de Newfoundlandot elhagyva a sajtó már csak azokra a jelentésekre hagyatkozhatott, amelyeket a repülőgép útvonalát keresztező hajókról küldhettek a szárazföldre. Mint Lindbergh később a történelmi jelentőségű repülésről kiadott 560 oldalas könyvében (címe: Spirits of St. Louis) elmesélte, a 33 és fél órás repülőút során többször is életveszélybe került, mert a legnagyobb igyekezet ellenére is elbóbiskolt és gépe kis híján az óceánba csapódott. Egyszer még szellemeket is látni vélt maga körül, de belélegezve a repülősó szúrós szagát hirtelen kitisztult az agya. A minimálisra csökkentett műszerpark és a rossz látási viszonyok dacára végeredményben sikerült betartania az eredetileg kijelölt útvonalat. A párizsi repülőtéren sokezres tömeg várta, s amikor végre kiszállt és meggémberedett tagjait kiegyenesíthette, az emberek akkora lendülettel indultak el feléje, hogy kis híján agyontaposták. Végül csak a repülőgép vászonburkolata látta kárát a nagy lelkesedésnek, s amikor a hős pilótának sikerült szóhoz jutnia, csupán ennyit mondott: „Jól vagyok. Jól esne egy vízzel teli kád, egy pohár tej és egy kifli”.