Nemzeti tragédiák – miért szeretjük őket

Pedig az elmúlt bő évezred történetében akadna nem egy „sikersztori” is, ám ezek távolról sem annyira ismertek, mint a nagy nemzeti kataklizmák. Ezért felmerül a gon­dolat: valamilyen oknál fogva szeretjük a nagy nemzeti tragédiáinkat, s ragaszkodunk hozzájuk. Miért van ez, s mit tesz a nemzet lelkével? Két történész és egy pszichiáter válaszol. Október 6., az aradi vértanúk napja, minden magyar számára ismert dátum. Már az alapiskolában megtanulják a gyerekek, ahogyan azt is, hogy valami nagyon szörnyűséges esemény fűződik hozzá. Azt már ritkábban magyarázza el a történelemtanár, hogy mi vezetett el odáig, s mi következett a levert szabadságharc után. De messze nem ez az egyetlen nagy sorscsapás történelmünkben. Itt van még a muhi csata, a mohácsi vész, a világosi fegyverletétel, na és persze Trianon, hogy csak a legismertebbeket említsük. Nemzeti himnuszunk is ezt a sztereotípiát erősíti, amikor arról énekel, hogy megbűnhődtük már a múltat s jövendőt. Mintha történelemfelfogásunkban az egyik katasztrófától a másikig terjednének az események, s az esetlegesen közbeeső prosperáló időszakok csak kivételt képeznének a szabály alól.  Közhelyszintű igazság Stefano Bottoni olasz származású magyar történész szerint ez egy nagyon húsbavágó felvetés, s olyasmi, amit az angolszász világban „anectotal evidence”-nek, tehát közhelyszintű igazságnak neveznek. Ez olyan nézetet, meggyőződést jelent, amelyet sokan osztanak, de tudományosan nem lehet bebizonyítani. „Nagyon csábító egy 100-150 éves történelemívet úgy magyarázni, mint tragédiák sorozatát, mely létrehoz egy traumatizált identitást, ami reprodukálódik, s ennek következtében csak várjuk és várjuk az újabb csapást. Nem zárható ki, hogy ebben vannak bizonyos igazságelemek. Itt azonban utalnék kiváló eszmetörténészünk, Trencsényi Balázs gondolatára, mely szerint ez az esszencializáció, amikor elképzelünk egy homogén csoportot, amely egy adott módon viselkedik, veszélyes lehet, ugyanis kevesebb kérdést magyarázunk meg vele, mint amennyit felvetünk”. Valóban elkerülhetetlen volt? A tragédiák egyik fontos tulajdonsága az elkerülhetetlenség. E nélkül egyik rendes tragédia sem lehetne az, ami, hanem csupán sorsdöntő hibák, fatális tévedések következményévé redukálódna. Márpedig a tragédiák esszenciája, hogy az ember tehetetlen velük szemben, így aztán felelősségre vonásnak, a történtekből való okulásnak sincs helye. A történész ítélete azonban valamelyest lesújtó: „A nagy történelmi katasztrófák többségénél azt látjuk, hogy nem voltak elkerülhetetlenek – véli Bottoni. – Az, hogy Magyarországon bekövetkezik az I. világháború végén egy katonai-politikai összeomlás, ami Trianonhoz vezet, nem volt elkerülhetetlen. Ez ugyancsak érvényes Csehszlovákia mindkét felbomlására, vagy a Szovjetunió szétesésére. Mindegyik esetben azt látjuk, hogy elindul egy elsősorban belső ellentmondásokkal, megoldatlan problémákkal terhelt válságfolyamat, s az erre adott válaszok döntik el, egy államalakulat képes-e a krízisnek ellenállni vagy nem.”[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"249932","attributes":{"alt":"","author":"Than Mór: A mohácsi csata","class":"media-image","height":"257","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Ettől függetlenül azonban érvényes, hogy a magyar történelem, legalábbis az elmúlt száz évben, tele volt megrázkódtatásokkal. Igaz, ez a legtöbb európai népről elmondható, hiszen a 20. század a diktatúrák és világégések kora. Stefano Bottoni szerint azonban figyelembe kell venni azt, hogy Magyarországnak nagyon ritkán jutott kompenzáció az elszenvedett veszteségek után. „Míg mondjuk a lengyelek II. világháborús vesztesége hatalmas volt – 6 millió halott, romba döntött ország –, de ezért 1945 után kompenzálták az országot olyan területekkel, amelyek korábban Németországhoz tartoztak. Magyarország folyamatosan kiesett ezekből a kárpótlásokból.” A történész szerint kijelenthető, hogy az I. világháború után súlyához képest nem Németország, Ausztria vagy Bulgária kapja a legkeményebb csapást, hanem éppen Magyarország. Ugyancsak hiányzik a kárpótlás 1945 után.  Hiányzó önvédekezési mechanizmusok Ennek azonban a történész szerint megvan a magyarázata. Magyarország mindkét világháborúban a vesztes oldalán állt, és nem váltott. Szemben mondjuk Romániával vagy Olaszországgal, amely egyszer sem fejezte be a háborút azon az „oldalon”, ahol elkezdte, mert a politikai elitek az utolsó percben olyan döntést tudtak hozni, amellyel elkerülték a katasztrófát.  Magyarország erre egyszer sem volt képes. Kérdés, hogy miért. „Érdekes kérdés, vajon Magyarország esetében miért hiányoztak azok az önvédekezési mechanizmusok, amelyek arra késztették volna az eliteket, hogy menet közben fordítsák meg a hajót” – véli Bottoni. Mindkét világháború esetében ugyanis már előre lehetett tudni, mi lesz a végkimenetele. „1942-től Kállay Miklós miniszterelnök előtt világossá vált, hogy ez a háború elment, mert a németeknek már nincs esélyük megnyerni. Ennek ellenére valamiféle bénultság, vagy a katonai s politikai elit egy részében meglévő ragaszkodás az adott szóhoz felülírta a pragmatikus szempontokat.” A történész szerint kevés olyan ország van, ahol sorozatba tudnánk állítani 6-7 kulcsmomentumot, amikor különböző időszakokban az éppen aktuális politikai elit képes volt meghozni a legrosszabb döntést. „Magyarország ilyen” - véli Bottoni. Függetlenül tehát attól, hogy mi, magyarok mennyire szeretünk vájkálni a múltbeli sérelmeinkben, tény, hogy van miben vájkálni. „Aki üldözési mániában szenved, azt néha üldözik is” – jegyzi meg Bottoni, hozzátéve, hogy ez törvényszerűen nyomot hagy a közösség lelkén. „Ha folyamatosan azt látja egy társadalom, hogy 30-40 évente elvész az előző nemzedék által elvégzett munka, kialakul a közösségben valamilyen önvédekezési mechanizmus, ami nemcsak túlélési ösztönöket tartalmaz, hanem cinizmusba csap át. Ez azzal jár együtt, hogy az egyének sem mernek tervezni, új vállalkozásokba kezdeni, optimistán tekinteni a jövőbe. Nem tudom, pontosan mikor kezdődött ez a folyamat, de az biztos, hogy a történelem az utóbbi 100 vagy 110 évben – Hajdu Tibor a magyarok politikai hiszterizáltságát, a szellemi frontok megmerevedését már az 1905–1906-os válsághoz köti – erre tanította a társadalmat.” Kérdés, hogy ezzel lehet-e valamit kezdeni. Vajon megváltoztatható-e egy nemzet mentalitása, olyan értelemben, hogy bizonyos uralkodó gondolkodásbeli mintákat újak váltsanak fel? A történész szerint van ilyesmire példa. „Ausztria is elveszít két világháborút, sőt, Ausztria mint állami s nemzeti entitás teljesen újszerű képződmény. Ennek ellenére képes volt arra, hogy feldolgozza a vereségeket, s kiépítsen egy pozitív nemzetképet. Igaz, ehhez kellett rengeteg pénz, a semlegesség által megteremtett geopolitikai környezet, és egy tudatos állami identitás- s emlékezéspolitika, amelynek része volt az, hogy egészen a 80-as évekig nem beszéltek az 1938–1945 közötti időszakról, vagy úgy állították be Ausztriát, mint a nácizmus első áldozatát.” Ez Bottoni szerint azt mutatja, hogy paradox módon néha a hazugságnak vagy a hallgatásnak is lehet pozitívnak mondható társadalomformáló szerepe. Kihez is mérjük magunkat? Hahner Péter történész szerint is jellemző a magyarokra a nemzeti tragédiákra való hivatkozás. „Valóban van a köztudatban egy ilyen meggyőződés, hogy a magyarok mindig széthúztak, s nálunk rengeteg volt a tragédia. Én azonban úgy látom, ez egy kicsit a világtörténelem hiányos ismeretére vall. Ha például megismerkednénk Mexikó történetével, melynek a felét elcsatolták az Egyesült Államok, vagy Lengyelország rettenetes történeteivel, amely területét négyszer osztották fel, ez a kép alighanem módosulna. És akkor még nem beszéltünk a spanyol, az amerikai vagy a kínai polgárháborúkról, vagy Vietnamról” – mondta Hahner Péter. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"249933","attributes":{"alt":"","author":"Thoma János: Aradi vértanúk","class":"media-image","height":"243","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] A történész szerint az is jellemző, hogy ilyenkor nem a Magyarországhoz hasonló „kaliberű” államokhoz hasonlítjuk magunkat. „A kérdés nem úgy merül fel, hogy a lengyeleknek volt-e annyi nemzeti tragédiájuk, mint nekünk, mert szerintem volt. Hajlamosak vagyunk magunkat a nagyhatalmakhoz vagy Nyugat-Európa nagy államaihoz hasonlítani, ami nem helyénvaló.” A kérdésre, vajon miért „ragaszkodnak” a magyarok annyira nemzeti tragédiáikhoz, Hahner szerint Trianonban keresendő a válasz. „A trianoni szerződés nagyon fájó emlék egy egész nemzedék számára, hiszen nagyon sokaknak fűződnek családi emlékeik az elcsatolt területekhez. Ráadásul, ez 1989-ig tabutéma volt Magyarországon. A Rákosi- és Kádár-korszak a szocialista internacionalizmus nevében nem akarta ezzel megsérteni a »testvérnépek« nemzeti érzelmeit, azzal viszont nem törődtek, hogy a saját honfitársaik érzéseit sértik meg.” Lehet-e változtatni a nemzet gondolkodásán, lehet-e negatívból pozitívvá formálni? „Mindenképpen lehet, s vannak erre példák is” – véli Hahner Péter. Ehhez azonban nyugalom, a külső beavatkozás távoltartása és egy viszonylag hosszabb, békés és gyarapodó időszak kell. „Ha ez megváltozik, bizonyára módosul a magyarok mentalitása is pesszimistából kissé optimistábbá.” Tragédiák helyett sikeres talpraállások A történész szerint fontos szerepet játszhat a történelemoktatás. „Lehet a magyar történelmet tragédiák sorozataként, de sikeres talpraállások sorozataként is bemutatni. A tatárjárás után néhány évtizeddel az ország újra nagyhatalom volt, az oszmán megszállás után egy több mint százéves béke és gyarapodás időszaka következett. De sikerként könyvelhető el az is, hogy a Rákóczi-szabadságharc bukása után sikerült egy nagyon észszerű kompromisszumot kötni a Habsburgokkal, amely megvédte az országot a külső konfliktusoktól, de viszonylag szabadon hagyta belügyekben. Az 1848-49-es események után pedig olyan kiegyezés következett, amellyel sikerült elérni az 1848-ban kitűzött célok többségét. Az ország Trianon után is talpra tudott állni. A szovjet elnyomás az egyik legszebb és legtisztább szabadságharcot keltette életre az országban, ami óriási nemzetközi presztízst adott neki. Ugyancsak pozitívum, hogy a szovjet blokkon belül a legvidámabb barakk voltunk, s folytathatnánk a sort.” A sikertörténetekre alapozó történelemfelfogás minden bizonnyal sokat tehetne a negativisztikus nemzettudat korrigálásáért, ám továbbra is a sérelmeken alapuló értelmezés a domináns. Hahner szerint ennek oka az lehet, hogy aki pesszimista szerepbe állítja magát, az fölényben érezheti magát másokkal szemben, mert ő az a bölcs, aki mindent tud. Ez a hozzáállás egyben feleslegessé teszi az akciót, és álmegoldásokra csábít, mint amilyen a passzivitás vagy az alkoholizmus. „Talán könnyebb pesszimistának lenni, mint optimistának és tevékenynek” – zárja le a kérdést Hahner Péter történész. Hiányzik a reális önkép Végezetül vizsgáljuk meg a kérdést a pszichiáter szemével. Vajon mi motiválhat egy közösséget arra, hogy történelmét a kataklizmák prizmáján keresztül lássa? S milyen személyiségjegyekkel rendelkezik egy ilyen közösség? Hunčík Péter szerint a pszichiáter szakmájából eredően nem bocsátkozhat nemzetkarakterológiai elmélkedésekbe, mert figyelmének központjában az egyén áll. Minden közösség azonban egyénekből tevődik össze, ahogyan a döntéshozók is egyének, így az ő egyéni döntéseik a történelem szempontjából is meghatározó tényezők lehetnek. „A pszichológia is ismeri a tragédiákhoz kötődő személyiségtípust, aki csak a komoly dolgoknak tulajdonít jelentőséget, az élet könnyedebb, mindennapi eseményei nem tudják megszólítani” – mondja Hunčík, aki szerint jellemző, hogy az ilyen beállítottságú egyénnek önmagával vannak problémái. Gyakori, hogy az ilyen személyiségnek nincs reális önképe. „Vagy kórosan alábecsüli, vagy túlbecsüli saját képességeit, miközben a két állapot váltakozik, csak a reális önbecsülés marad el.” A tragédiák hangsúlyozásával az egyén szeretetet, megértést akar kiváltani, ezt azonban összekeveri a szánalommal. Ezért gyakran tapasztaljuk, hogy az ilyen típusú embernek gondja van a partnerkapcsolatokkal, s a más emberekkel való kapcsolataival is. „Az érett, kiforrott egyéniség képes humorral tekinteni az életre, s fogékony a könyedebb dolgok iránt is. Ellenben az, aki csak a tragédiákat látja hajlamos a pesszimizmusra s a depresszióra is.” A kérdés kapcsán Hunčík a médiák által közvetített üzenetek jelentőségére figyelmeztet. „A modern társadalom egyik jellemzője, hogy a tömegkommunikációs eszközök segítségével a véleményformáló elit nagyon könnyen tudja befolyásolni a közgondolkodást.” Ez ugyanakkor korrekciós lehetőséget is kínál. „Ha a véleményformálók átállnak a negatívról a pozitív üzenetekre, az nagy hatással lehet a közvéleményre” – véli Hunčík Péter. Ebből az is következik, hogy a döntéshozók egyéni profilja, személyes beállítottsága is meghatározhatja csoportok, közösségek mentalitását.