Nem mindenkinek tetszik a vasárnapiapa-szerep

És mert tájainkon a nebulók nevelése többnyire az anyákra hárul, azok keserűségükben, sértettségükben nem csupán fizettetni akarnak, hanem megfizettetni is. Hiszen ha már minden kötél szakad, szenvedjen az a fránya férfi. Attól, hogy nem láthatja gyermekét.

Az apa szemszögéből

– Annak ellenére, hogy a válópert megelőzően megegyeztünk a láthatásban, gyermekeim anyja mindent megtesz, hogy ne érintkezhessünk. Pedig a nagylányom és az alapiskolás fiam kívánja a rendszeres találkozást. Ma már tudom, harcolnom kellett volna azért, hogy nekem ítélje őket a bíróság – ismerteti helyzetét egy régen látott ismerősöm, miközben arra kér, járjak el érdekében volt nejénél.

– Ne hidd – dől belőle a szó –, hogy csak én kerültem ebbe az áldatlan helyzetbe, s csak engem zsarol a gyerekeimmel az exem, az ügyvédemnél sokasodnak az apák gyermekláthatási beadványai. Én nem titokban, havonta kétszer akarok találkozni Marcsival és Petivel, hanem akkor, amikor nekik szükségük van rám. Nem szörnyű, hogy a négy évvel ezelőtti válásunk óta csak mamájuk tudta nélkül telefonálhatnak nekem, de nem hazulról, mert abból bajuk származna? Tudom, hogy nem éppen a legjobb nevelési módszer, de a kapcsolattartás megkönnyítése érdekében maroktelefonnal láttam el őket, s most a készülékeket rejtegetik. Ha tehetem, hetente többször megvárom őket az iskola előtt, de mert különórákra járnak, mellesleg ezeket én finanszírozom, nincs túl sok idejük. Ezért szeretnénk, ha a hét végén rendszeresen együtt lehetnénk. Ám erről anyjuk hallani sem akar, hol azzal érvel, hogy pihenniük kell, hol különféle álfeladatokkal látja el őket. Természetesen eltiltja őket szüleimtől is, holott míg kicsik voltak, egy fedél alatt éltünk, amíg mi dolgoztunk, ők viselték gondjukat. Megjegyzem, nem én adtam be a válókeresetet, hanem a nejem. Sokat dolgoztam, nem vettem észre, hogy a feleségem elégedetlen, de azt sem, hogy barátja van. A kapcsolata viszont felbomlott, igaz, a pasast a gyerekek utálták ki. Ennek isszuk a levét...

Az anya szemszögéből

Zsuzsa nem vette jó néven, hogy volt férjét pártolom, s nem neki adok igazat. – Nem tudom, Péter mit akar, amikor megtehette volna, nem kérte, hogy nála helyezzék el legalább az egyik gyereket, no nem mintha beleegyeztem volna. Mi okom volna rá, hogy a kedvében járjak? – értetlenkedett. Amikor azzal érveltem, hogy elsősorban a gyerekeiről van szó, meghökkent ugyan, de fújta a magáét. – Megvásárolja a szeretetüket, mindig kérkedik, hogy ő állja a különórák, a táborozás, nyaralás költségeit. Anyagi helyzete nagyon jó, hát csak fizessen a tartásdíjon túl is. – Úgy tudom, hogy Péter nektek hagyta szülei családi házát, de a fenntartással összefüggő kiadásokat ennek ellenére továbbra is téríti... – jegyzem meg. – Nem tagadom, de mert a házat a gyerekekre íratta, ez talán természetes. – Nem félsz attól, hogy értelmes gyerekeid egyszer a szemedre vetik az édesapjukkal szembeni ellenséges magatartásodat, hozzá költöznek, s belőled vasárnapi anyuka válik?

A válasz mély hallgatás

Kizárólag hármasban

– Ha együtt akarok lenni a kislányommal, el kell fogadnom, hogy jelen van az anyja is. Noha nem értem az okát, így döntött a bíróság. Timi már ötéves, kapcsolatunk kiváló, megszületése óta többet gondoztam, mint a mamája. Én készítettem éjszakánként a tápszert, mert a társam – nem kötöttünk házasságot – nem volt hajlandó szoptatni a babát, majd fáradtságra hivatkozva nem is kelt fel hozzá – panaszolja Márton. Nem tagadja, amikor néhány hónapos ismeretség után barátnője bejelentette a gólyahírt, egyikük sem tapsolt. Szóba került az abortusz lehetősége is, ám épp ő volt az, aki e drasztikus megoldást elvetette. Azért, mert tizennyolc éves barátnőjét féltette a beavatkozástól, az esetleges következményektől. – Harmincévesen tudatosítottam, hogy vállalnom kell tetteimért a felelősséget, hittem abban, hogy Anna majd csak belenő az anyaszerepbe. Tévedtem. Nem tud mit kezdeni a kislányunkkal, de azt sem akarja, hogy én neveljem. Ha nem támogatnám anyagilag – jelentős gyerektartást fizetek önként –, nem tudom, mi lenne velük. A szülei keleten élnek, ráadásul a mamája rokkantnyugdíjas. Nem tetszik, hogy ha este szórakozni megy, a barátnőire bízza a kicsit, holott a lakásomban gyerekszoba várja őt. Szeretném magamhoz venni a gyermekemet, de a hazai bíróságok sajnos anyapártiak. Persze, nem hagyom annyiban, minden évben új gyermekelhelyezési keresetet nyújtok be.

Felelőtlen apák is vannak

András esete kissé eltér az előtte szólókétól, ő ugyanis a láthatási huzavonát sajátos módon oldotta meg: „jó, ha meglátogatnak, de nem esem kétségbe akkor sem, ha nem jönnek. Belefásultam a szélmalomharcba. Mivel anyjuk vélt vagy valós okokra hivatkozva rendszeresen akadályozta a találkozást, csak akkor adtam oda a tartásdíjat, ha minden héten láthattam őket. Beperelt, s én húztam a rövidebbet. A bíróság nem vette figyelembe, hogy ő az, aki gátolja a kapcsolattartást... Amikor volt feleségem újra férjhez ment, örült volna annak, ha a gyerekek minél több időt velem töltenek, ám sértett hiúságból, vagy mit tudom én, miért, nem voltam hajlandó élni a lehetőséggel. Az életem is úgy alakult, hogy a munkám néhány évre Csehországba szólított. A gyerekekkel főleg telefonon értekeztem, a személyes találkozásokra egyre ritkábban találtunk időt. Nemrég fejemre is olvasták, hogy amikor szükségük lett volna rám, soha nem volt időm. Egyszer talán elmondom nekik a teljes igazat, bár aligha lehet mentséget találni arra, hogy nem voltam eléggé határozott. Szeretném hinni, hogy megfelelő társat választanak, és soha nem kényszerülnek a megalázó vasárnapiapuka-szerepbe. Ha viszont zátonyra futna házasságuk, mindenképpen arra biztatnám őket, ne csak a láthatásért harcoljanak, hanem azért, hogy a bíróság nekik ítélje gyermeküket.