Nem csak a húszéveseké a világ!

Kissé kárörvendően nézett motoros társára, tudván, hogy a pöfögő kedvenc úgyis csak prüszkölne a térdig érő harmatos fűben. Lassan elállt az eső, és az első napsugarak elkezdték felnyalogatni a morcos felhők könnyeit.

Valami izgatott mocorgás hallatszott az első szobából. A hegedű izgett-mozgott tokjában annyira, hogy a vonó rá is mordult mérgesen: maradj már egy percre nyugton. Nem bírod kivárni az estét? Hisz nem először készülsz fellépésre, húztad már te sok-sok ember fülébe.

Ez az este más lesz, mondta izgatottan a hegedű. Varázsolni fogok. Nyugdíjas nénik és bácsik szívét kell megfiatalítanom, hogy úgy dobogjon, mint harminc évvel ezelőtt. Erre a vonó (mintha nem értene a zenéhez) huncut mosollyal csak annyit mondott: na jól van, de engem se hagyj ki a mulatságból!

Nemsokára ismerős léptek zaja hallatszott a szomszéd szobából. A Mester léptei. Mindketten tudták, már nem kell sokáig várniuk. Egy fertály óra sem telt el, és máris az autó csomagtartójában ringatóztak úton a péderi kultúrház felé. Már alig várták, hogy gazdájuk megsimogassa őket. Mint már oly sokszor, most sem csalódtak. A Mester első dolga volt gondjaiba venni a féltett hangszert. Mintha valami ékszert tartana a kezében, oly finoman emelte szólásra, majd egy kis hangolás után óvatosan visszahelyezte mindkettőjüket a tokba.

Ejnye, méltatlankodott ismét a hegedű. Legközelebb jól lehangolom a húrjaimat, hogy legalább egy órát kelljen velem foglalkoznia. A vonó most nem szólt semmit, tudta, társa ilyet úgysem tenne, csak a türelmetlenség mondatja ezt vele.

Eljött az este. A kultúrház megtelt nyugdíjasokkal. Az idős hölgyek kezükben egy szál virággal, az urak kabáthajtókájukon bokrétával várták a csodát.

Nekifeszült a vonó barátja húrjainak, még egyszer körültekintettek a várakozással teli arcokon, aztán rázendítettek. Húzták, húzták és csak húzták. Szívükből, ahogy tán még soha azelőtt. Hangjuk egybeolvadt a Mester bársonyos hangjával, s röpült körbe-körbe a teremben.

De mi történik itt! Hová tűntek a nyugdíjasok? Hiába meresztgették szemüket, a teremben nem voltak már idős hölgyek, nem voltak már öregurak, csak sok boldog fiatal szív, sok csillogó szempár, akik együtt daloltak, táncoltak, túlharsogva még a Mester és hangszere hangját is.

A vonó kicsit féltékenyen súgta a hegedűnek: van itt még ránk szükség? Hát már hogyne volna, drága barátom, felelte amaz, hisz te már rég nem az én húrjaimon, hanem az emberek lelkének húrjain zenélsz.

Hajnalra aztán véget ért a dalolás, véget ért a tánc, és a két jóbarát elnyűtten, mégis boldogan feküdt vissza a tokba. Részesei lehettek egy varázslatos estének, sikerült néhány órára elkergetniük az emberek feje felől a mindennapi gondok sűrű fellegeit.