Néha az az érzésem, hogy itt felejtettek

Már az öt évvel ezelőtti jubileumi számunkban is mint a szerkesztőség legrégebben aktív munkatársa szerepelt a 70 év, 70 érdekesség  az Új Szóról című összeállításban. Mára ő az egyetlen kolléga, aki a lap valamennyi székházában dolgozott, a Gorkij utcától kezdve a Presscentrumon át egészen a mai Rosum irodaházig.

Az Új Szó 60. születésnapja alkalmából kiadott 2008-as különszámunkban Kovács Ilona tömören így vázolta fel a pályaívét: „Első – s merem remélni, hogy az utolsó – munkahelyem az Új Szó szerkesztősége. Fordítóként léptem be, s a szamárlétra csaknem minden fokát megjártam. A külpolitikai rovatban töltött évekre különösen szívesen emlékezem. Aztán 15 évig a lap eddigi egyedüli női kiadásvezetője voltam. Az utam innen az Új Szó akkori családi magazinjába, a Vasárnapba vezetett. Jó iskola volt. Az ott szerzett tapasztalataimat most maximálisan hasznosíthatom az Egészségünkre című melléklet szerkesztésében.”

Azóta eltelt újabb 15 év, most bontsuk ki az örkényi tömörséggel felvázolt pályafutásodat!

Amikor beléptem, 22 éves voltam, két évig én voltam a legfiatalabb, akkor úgy éreztem, hogy milyen rossz ez, mert senkit nem ismertem, senki nem ismert. Ma én vagyok a legöregebb, majdnem úgy néz ki, hogy ismét nem ismerek senkit, a régiek közül sokan távoztak a szerkesztőségből, 2017 óta jobbára otthonról dolgozom, így a fiatalokat nem volt lehetőségem nagyon megismerni. Ebben persze közrejátszott a világjárvány is, ami példátlan módon hirtelen elnéptelenítette a szerkesztőséget. Ha választanom kellene a két helyzet közül, mindenképpen az előbbit választanám, jobb lenne legfiatalabbnak lenni… Fordítóként kerültem a szerkesztőségbe. Ma ez a státusz már nem létezik, de akkor minden hírt szlovákról kellett lefordítani. Négyen-öten voltak, akiknek más dolguk nem volt, mint az, hogy lefordítsák és megszerkesszék a híreket. Nem volt nagy alkotómunka, de arra jó volt, hogy rutint szerezzünk a fordításban. Én konkrétan a külpolitikai rovatban dolgoztam, s ha a pártkongresszusok anyagait kellett lefordítani, abban is részt vettem. Emlékszem, 1986-ban – én terhesen – vártuk a Szovjetunió Kommunista Pártja kongresszusának dokumentumait, valamikor este kaptuk meg, addig én a fotelben aludtam. Egy-egy személyre 20-30 gépelt oldal jutott, amit kapásból a gépírónőnek diktáltunk. Persze utánunk még elolvasta a nyelvi szerkesztő, de azért be-becsúszott egy-két hiba. Én is kaptam 1981-ben egy bakiért pénzbüntetést a gépírónővel együtt, mert a CSKP XVI. kongresszusa helyett XIV. kongresszus jelent meg.

A szinte minden újoncot váró fordítás, majd a szakosodást jelentő külpolitika után várt a napi szerkesztői munka csúcsának számító felelős szerkesztői, vagy ahogy nálunk nevezzük, a kiadásvezetői pozíció.

Valóban, az utam innen a politikai titkárságra vezetett, ami azt jelentette, hogy az adott napon az egész lapért én voltam felelős. Nem volt könnyű munka, de szerettem, izgalmas volt, ráadásul még a másik nap is, mert az esetleges hibákért akkor kaptuk a letolást vagy a büntetést. A lapindító értekezleten valaki mindig értékelte a friss számot, a kiadásvezető pedig elmondta, hogy mi lesz a következő számban. 1989. november 17-én én voltam a kiadásvezető. Emlékszem, jött egy rövid hír arról, hogy Prágában diáktüntetés volt. Abból sem lehetett tudni, hogy tulajdonképpen az 1989-es események elindítója volt a prágai diáktüntetés.

Ez abban az időben hallatlanul kényes téma volt, hiszen a szocializmus nagyon nehezen viselte a tüntetéseket, eleve az a korszak a korlátozásokról, ma már teljességgel abszurd megkötésekről híresült el.

Ha összevetem a rendszerváltás előtti és utáni szerkesztőségi munkát, van, amit nem sajnálok, de vannak olyan dolgok, amit igen. Alapszabály volt, hogy bele kellett férni a pártszervek által meghatározott keretbe, mert ha kilógott valaki, azért szankció járt. Féltve őrzök két dokumentumot, amit az aktuális főszerkesztőtől kaptam, amolyan figyelmeztetést. Az egyiket azért, mert egy címben azt írtam, hogy Jozef Lenárt elvtárs (a párt központi bizottságának tagja) Bősre látogatott. Akkor nem használhattuk a magyar helységneveket, Gabčíkovót kellett volna írnom. A másik kihágásom pedig az volt, hogy a március 15-i ünnepségekről szóló tudósítást tettem be ahelyett, hogy azt tettem volna be, hogy XY elvtárs hol tett látogatást. Ezt a részét a szerkesztőségi munkának nem sajnálom, az ideológiai korlátokat, a kommunista párt minden rezdüléséről szóló hírek kiemelt kezelését. Aztán persze az 1989-es rendszerváltást követően érdekes volt megfigyelni, hogy a korábban párthű kollégák egy részéből milyen gyorsan lett demokrata...

Említetted, hogy vannak dolgok, amiket viszont sajnálsz.

Valóban van ilyen terület is. Az 1970-es, 1980-as években 4-5 nyelvi szerkesztője volt a lapnak, egy szobában ültek, és csak lábujjhelyen, csöndben lehetett oda belépni. Ez volt az első szűrő, ahol sok hibát ki lehetett fogni. Ma már ez a státusz sehol nincs, és sajnos a színvonalon meg is látszik. Arra is volt idő, hogy a kollégák elolvassák egymás cikkeit, mielőtt a rovatvezetőhöz került. Ráadásul volt egy úgynevezett szuperos is, aki már lent a nyomdában a levonatokat futotta át, és esetenként a gólvonalról mentett, kivédve egy-egy címbeli bakit. Sajnálom a mai fiatal újságírókat, mert teljesen magukra vannak hagyva, igaz, mindent megírhatnak, mindennel foglalkozhatnak és dolgozhatnak annyit, amennyit csak bírnak, de a szűrőt ők maguk jelentik, meg esetleg a rovatvezető, a kiadásvezető. Arról nem is szólva, hogy a munkatempó is alaposan felpörgött, ma már a szerkesztő maga gépeli az anyagát, esetenként saját maga is tördeli be az oldalt. Korábban a gépírónő fürge ujjai várták, igaz, meg kellett várni, míg a gépírónők legépelik az asztalukra rakott kéziratokat, hogy aztán intsenek és egy gyors mozdulattal befűzzék a papírt az írógépbe.

Én az 1990-es évek legelején jöttem a laphoz, és már akkor azt hallottam a régiektől, hogy alaposan felgyorsult a tempó, a megnőtt oldalszám miatt többet is kellett írni, egyszóval pörgősebb lett minden. Ezt miként élted meg?

A tempót bírtam, de valahogy mindezt megsínylették az emberi kapcsolatok: össze sem lehet hasonlítani a rendszerváltás előttit az utánival. Voltak ünnepek – sajtónap, nőnap, de születésnap is –, amikor összejöttünk, jobban megismertük egymást, s persze utána elnézőbbek voltunk egymással. A mai napig nem tudom, hogyan sikerült közös hétvégi kirándulást szervezni Lučivnára (Poprádi járás), ahová az ügyeleteseken kívül mindenki elment, megtelt egy autóbusz. Ugyancsak kirándultunk a ma már nem létező NDK-ba. A mai fiatalok azt hiszem, ezt az érzést nem fogják már megismerni. Akkor még nem volt ismert az ún. teambuilding fogalma, mi ösztönösen iktattunk be csapatépítést, ami ugyan nem volt túl kimódolt, sokszor a közös borozás jelentette a csúcsot, na de azt – fogalmazzunk úgy – sikerrel és jókedvvel másztuk meg…. Jó visszaemlékezni azokra az időkre, amikor a kollégák gyerekeinek Mikulás-napi ünnepséget rendeztünk, műsorral, ajándékkal. Megismerték egymást, s arra a napra, rendszerint szombatra birtokukba vették a szerkesztőséget.

A lap több ízben költözött, a legendás belvárosi Gorkij utca szinte a rendszerváltásig otthont adott a szerkesztőségnek. Majd jött a Presscentrum sajtóház, aztán a Főrévi utcai Astra Szálló, majd a Pozsony szívében levő Dunaj áruház felső szintje, onnan költöztünk a szintúgy belvárosi Lazaret utcai irodaházba, hogy végül a főrévi (Ružinov) Rosum toronyházban kössünk ki. Miként élted meg ezeket a változásokat?

Szerintem az igazi szerkesztőségi élet a legelső székházban, a Gorkij utcában pezsgett, ahol minden rovat külön szobában volt. Például volt idő, amikor a külpolitikai rovatban 4 hasonló korú szerkesztő dolgozott, mindenre volt időnk, beleértve a szórakozást is. A következő helyszín, a Presscentrum szintén megfelelőnek tűnt, hiszen kimondottan szerkesztőségek számára alakították ki. Az Astra jellegénél fogva szálloda, ott már kissé izoláltan, elkülönülve voltunk, s ott éreztem először, hogy valami megváltozott – fokozatosan eltűntek az írógépek, a gépírónők, a zakatolást a számítógépek klaviatúráinak diszkrét neszezése vette át. A mostani egy légterű szerkesztőségben viszonylag sok a zavaró körülmény, nincs meg az a légkör, ami a szerkesztőségi munkához kell. Minden a teljes nyilvánosság előtt folyik, a Gorkij utcaiban szó szerint el lehetett bújni, ha valakinek csendre volt szüksége. Most viszont már a főszerkesztőnek sincs saját irodája, telefonálás közben is jobb, ha visszafogják a munkatársak a hangerőt.

A napi taposolómalomnak számító kiadásvezetői pozíció után békésebb témakör elvégzésére kértek fel.

A rendszerváltás után néhány évvel a Vasárnap Hang-Kép mellékletét szerkesztettem, de a kiadásvezetői munkát nehezen tudtam elfelejteni. Furcsa volt, hogy már nem fontos szinte óránként követnem a híreket, de aztán fokozatosan ezt az új pozíciót is megszerettem. Az egészség témával, mint olyannal, én foglalkoztam először az Új Szóban. Régebben a lap teljesen politikai volt, mellékletek nélkül. Az Egészség elődje a Családi Kör melléklet volt. Ezt a nagy témát fokozatosan megszerettem, óriási lehetőségek voltak benne. Odáig fajult a dolog, hogy ma már az Egészség és az Egészség Extra nemcsak a munkát jelenti számomra, hanem a szórakozást is. Örülök, hogy megkaptam ezt a lehetőséget. Középiskolás koromig titokban orvosi pályára készültem, de az egyik tanárom azt javasolta, hogy mivel nincsenek úgymond megfelelő kapcsolataink, inkább más szakmát válasszak. Boldog vagyok, hogy a szerkesztőségben az egészség témával foglalkozhatok, mert így végül is – a szakemberek véleményének tolmácsolásával – az olvasókat gyógyítom, továbbítom a hasznos információkat, az újdonságokat. Nincs nagyobb öröm annál, mint amikor az olvasó elégedett, s ezt meg is írja, vagy ha segítséget kér és tudok neki segíteni. Legtöbbet a sajtóértekezleteken tanultam, ahol a téma neves szakembereinek az előadásai hangzottak el. Egészségügyi végzettségem nincs, de ezeken a sajtóértekezleteken rengeteget lehetett tanulni, ha odafigyelt az ember. Azt tartom, hogy a hazai viszonyokat kell figyelni, azokkal kell foglalkozni, s csak vészhelyzetben szabad külföldi forrásokhoz nyúlni.

A beszélgetésünk elején felidézett pályarajzod szerint első és utolsó munkahelyed az Új Szó. Van-e emiatt némi hiányérzeted vagy így teljes a pályafutásod?

Nekem az Új Szó MINDENT megadott, valóban az első és utolsó munkahelyem. Része voltam a szerkesztőségnek akkor, amikor a csúcson volt, és most is, amikor – más nyomtatott sajtóhoz hasonlóan – talán új utakat is kell keresnie.