Napfény, homok, tenger, pálmafák és egy kis horror

Miamiból Kubába szerettem volna repülni, de nem volt rá lehetőségem. Naivan abban bíztam, ha barátaim és ismerőseim jóvoltából a közösségi oldal felületén szemügyre vehettem a cienfuegosi estikék tengerhullámait, Varadero finomporos parti sávját és Havanna omladozó épületeit és kietlen utcáit, akkor magyar állampolgárként a világ bármelyik pontjáról elutazhatom a karibi országba, hogy mindezekről élőben benyomást nyerjek. Történetesen az Egyesült Államok keleti partjáról is útra kelhetek, gondoltam. Miért is ne tehettem volna? Tavaly Key Westre is eljutottam, ahonnan átlátni a szocialista államba. A trópusi gyarmatvilágot idéző amerikai városban betonozott bója jelzi azt a pontot, amely hivatalosan az USA legdélibb csücske, ahonnan Kuba mindössze kilencven mérföld. De hiába a második Obama-kormány által megkezdett történelmi diplomáciai nyitás, Donald Trump kormányzata véget vetett a gyümölcsöző fejlődésnek. Az egy dolog, hogy az amerikai állampolgárok nem utazhatnak zökkenőmentesen Kubába, de mindazoknak a külföldieknek, akik az Egyesült Államok területéről szeretnének átrepülni, nemcsak turistakártyával, hanem a látogatás pontos indokát bizonyító szakmai vagy családi meghívóval kell rendelkezniük. Hiába viszonylag baráti árúak a Miami–Havanna távot alig másfél óra alatt megtevő repülőút jegyei, nincsen pardon.

Így aztán a Bahamák felé vettem az irányt. A Miami Nemzetközi Repülőtéren olyan sor áll ahhoz a kapuhoz várva, amelyen át kell haladnom, hogy addig, amíg meg nem kérdezem, azt hiszem, a tömeg az illemhelyre sorakozik. A Közlekedésbiztonsági Ügynökség (TSA) tisztjei – viszonylag sokan vannak – mosollyal, viccelődéssel, adatok bediktálásával segítik egymás munkáját. Egyiküknek az a feladata, hogy egyesével elindítsa az embereket az átvilágításhoz, a másik pedig egy pórázon vezetett kutyával utánuk ered. Ha a kutya szagot fog, az előtte sétáló lesz az „a fickó”, akinek nem lesz egyszerű gépre szállnia. De ez a „Ne dédelgesse a kutyát” nyakvédővel ellátott csahos pusztán néhány lépés erejéig követi azokat, akiket figyelek. Vicces szituáció: emberünk a hosszú várakozás után megilletődve, vagy a fura szituáció miatt somolyogva sétál, igyekszik kimért és nyugodt lenni, hiszen ezt kérték tőle a tisztek. Aztán hol hátrasandít, mintha tartana attól, hogy a kutya megugatja vagy ráveti magát, hol csak végigmegy a néhány lépésnyi úton, majd megkönnyebbülten továbbsiet. A pályára nem busz visz, elkerített részen kell kisétálni. Egy American Eagle vár rám, azt hiszem, a mérete alapján lélekvesztőnek is lehetne nevezni. Harmincegynéhány utas fér fel a gépre, mégsem ül mellettem senki. A levegőből kiábrándító látvány terül elém: hosszúkás, téglalap alapú lapos épületek ezrével (mintha mindegyik benzinkút vagy raktárhelyiség lenne), aztán magához ölel minket néhány felhő, és szerencsére feltűnik a tenger. Az ikonikus, keskeny sokmérföldes parti szakasznak nem látszik a vége, de alig néhány másodperccel később már a halványkék tenger és az abba beágyazott kis sziget tűnik fel a horizonton.

Az American Airlines azt írta a visszaigazoló e-mailben, egyórás a Miami és Nassau közötti légi járat menetideje. Negyvenöt perc után landolunk New Providence szigetén. Odafele apró szigetek, homokdűnék tarkították az égkék tengert, a szárny feletti ablakon kinézve már következtetni lehetett arra, hogy szép idő fogad majd ebben az önálló szigetországban. És valóban, a téli hőmérséklet 25 fok körüli, a nap ragyogóan süt. A tengerfeneket imitáló kékeszöld szőnyeggel bevont repülőtér belső tere alig nagyobb, mint néhány nagyobb vidéki város vasútállomása. A távolban egy kis emelvényen három színes bőrű öregfiú játszik – középen egy dobos, kétoldalt egy-egy gitáros csépeli a hangszerét. Lágy, kissé bolondos karibi dallam, de fotó- vagy hangfelvételt nem lehet készíteni, közel menni ugyancsak tilos. A Bahama-szigeteki határellenőrzés formális, de még a beutazó öreganyja madarainak nevére is kíváncsiak a kék egyenruhások. (Feltűnik, a Lynden Pindling Nemzetközi Repülőtéren szinte nincsen 30 évnél idősebb alkalmazott sem a be- és kijutásnál, sem a poggyászfelvételnél.) 

Nassau északkeleten fekszik, de ezen a szigeten nincsenek tényleges távolságok, hiszen a földnyelv mindössze 35 kilométer hosszú. Az állam fővárosában él a bahama-szigetekiek 70 százaléka, vagyis mintegy 200 ezer ember. Az üdülni vágyók jószerivel kizárólag New Providence-et keresik fel (Miamiból komp kel át Biminire, a Bahamák több ezer szigete közül egy másik népszerűre), ezért nem meglepő, hogy a repülőtér bejárata előtt az elegánsan felöltözött taxisok és magánsofőrök oda se hederítenek az emberre, ha közli velük, hogy inkább a tömegközlekedést választja. A busz, amelyből több eltérő, de hasonló számozású is akad, gyakran közlekedik, de hektikusan és megállója sincsen. Amikor egyre messzebb kerülök az épülettől, már úgy érzem, a nap nemcsak ragyogóan süt, hanem kifejezetten szikrázik. Egy meglehetősen eklektikus öltözetű, egzotikus külsejű fiatal férfi sétál előttem, hátán olyan kicsi zsák, amelybe két napnál többre elegendő ruha biztosan nem férhetett bele. Vancouveri, óceánkutató biológus (fülében, amely mögött tetoválás van, ékszer csüng, minden második körme pedig feketére van festve), tíz napra jött. Szerinte is irreális összeg 40 dollárt elkérni azért a taxiért, amely a főváros szívébe vinne minket. A pálmafákkal szegélyezett autóút mindkét oldalára kiállunk, percenként lelassít egy jármű, mindenáron el akarnak vinni minket (nincsen ebben meglepő, a helyiek fuvarozásból egészítik ki a havi, nagyjából 1500 dolláros jövedelmüket), de mi kitartóan várakozunk arra a buszra, amelyet előítéletesen csotrogánynak képzelünk. Aztán megérkezik, teljesen jó állapotban, barna vászonnadrágot, kék inget viselő joviális sofőrrel. És már száguldunk is a kisebb hotelek és üdülőházak felé, majd már egyenesen a belvárosba. Jobbra megjelenik a tenger. Ilyen színárnyalatot csak mozi- vagy festővásznon látni: talán az egész világon a Bahama-szigeteknél a legvilágosabb a tenger vize. Sekély, így a napfény könnyűszerrel kirajzolja a víz alatti homokot és a korallzátonyokat is. 

Négy napig járom a szigetet. A belváros lüktetőnek semmiképpen sem nevezhető szívétől alig ötpercnyi gyaloglásra lévő szálláshelyem elfoglalása után barnamintás rövidnadrágban, ujjatlan ingben, mindent elnyelő hátizsákkal vágok neki az aszfaltnak. A legelső utam a Cable Beachre vezet. Az egyik hotelmonstrum, a Meliá tengerparti része csodálatos (vele szemben, az út túlsó oldalán, a bazársor mellett fabódéban helyet kapott bár van, ahol bömbölő rapre, a dalszöveget túlharsogva kántáló pultos készíti a koktélt), a mellette lévő, klubszerű Westwindé sem piskóta. És az utóbbi oldalán csak le kell sétálni a vízhez, a partszakaszon pedig bárhol le lehet heveredni a finomszemcsés homokba, ezt a szálloda egyik alkalmazottja közli. Persze, azok, akik komplexebb tengerparti nyaralásra vágynak annál, hogy olvassanak és zenét hallgassanak a vízparton, majd megmártózzanak a télen is 25 fokos Karib-tengerben, felkereshetik a Paradise Islandot, az aprócska kis szigetet, amely luxusszállodákkal és üzletsorokkal, akváriummal és tengeri sportolási lehetőségekkel kecsegteti az odautazót. Elég lélektelen, ha számít a véleményem.

Lófrálok Nassau utcái és autóútja mellett, a lépésszámlálóm szerint átlagosan napi három-négy órán keresztül. Az egyik napon – legalábbis a mért adatok között – még egyéni csúcsot is felállítok: egyetlen nap leforgása alatt 18,86 km-t sétálok, fel és alá. Persze, akad látnivaló, bőven. A szálláshelytől néhány lépésnyire rendezetlen temető fekszik. Az első éjszaka, amikor egy, a kelleténél fürgébb, méretes termetű pók látványától, valamint a mellettem lévő szobában megszálló két lenge öltözetű, rendkívül fura kolumbiai nő azonosíthatatlan tevékenységétől nem tudok aludni, úgy érzem magam, mintha egy horrorfilmben lennék. Vagy legalább egy borzongató Screamin’ Jay Hawkins-dalban. Ezeknek a ki tudja milyen hitű őslakosoknak a temetője tele van dobálva szeméttel, némelyik sírkőt elnyelte a föld, máshol egy-egy nyitott sírszáj maradt tátva. Már akkor sem lepődnék meg, ha kezében emberi koponyával ékesített bottal előlépne egy átkot szóró, a gyarmatbirodalom minden sebét magán hordozó vudu varázsló, vagy a bőrömön tapasztalnám meg A titkok kulcsa című film fél cselekményét. Hajnali öt körül, amikor már világosodik, még csecsemősírást is hallani vélek, de később kiderül, hogy a szomszédos házaknál kóborló rühes kutyák és macskák közül nyüszített valamelyik. 

Reggelre már nincsenek félelmeim, nyilván a tengerparti éttermekben elfogyasztott vívócsigaleves, a tejszínes-garnélás tészta és a guavás sütemény, vagy talán a túlzott napsütés miatt volt álmatlan éjszakám. A templomok mindig megnyugtatnak, a George Street-i anglikán katedrálisban teljesen egyedül vagyok. Cipriano Palacios, aki az „öreg Kasztíliában” született, Nassauban halt meg, kilencvenévesen – idestova 150 évvel ezelőtt. Neki és még tucatnyi egykor élt embernek a márványsírköve néz vissza a templom fehérre meszelt falairól. Számomra kevés dolog szebb az ilyen emléknél, hát elidőzöm a templomban, amíg az eső kint szemerkélni kezd. A templomszolga elmondja, vasárnaponként fél nyolctól, kilenctől és negyed tizenkettőtől van délelőtti istentisztelet, akkor 70-80 ember tolong a szertartáson, hét- és napközben inkább csak turisták térnek be. 

Átmegyek a kormányzati épülethez, amelyet az 1800-as évek elején húztak fel a városközpontban. Előtte áll Kolumbusz szobra, hiszen a genovai 1492-ben a Bahamák partjain érte el először a kontinenst. Jelenleg az épület a mindenkori bahamai főkormányzó hivatalos rezidenciája. Marguerite Pindling asszonyról – aki egyébként a korábbi bahamai miniszterelnök, Lynden Pindling özvegye – sok kedves történetet tudok meg a helyiektől. Öt éve teszi a dolgát „Őfelsége tetszése szerint” (angol jogi terminus); megnevezése pedig Őexcellenciája, a legtiszteletreméltóbb dáma, Marguerite Pindling. Egyébként itt, a Karib-térség picinyke szigetén kedves emlékekkel gondolnak a máig uralkodóiknak számító Windsorokra: II. Erzsébet és Fülöp herceg különösen népszerű (a bélyegeken a gyémántjubileumtól és házassági évfordulóktól kezdve a fiatal hercegi párokig sok minden helyet kapott), a királynő nagybátyja, az 1936-ban lemondott VIII. Eduárd 1940-től 1945-ig a Bahama-szigetcsoport főkormányzója volt. (Egyszerűbb volt annak kinevezni, mert elkezdett belebeszélni a nagypolitikába, dicsérte a németeket, Hitlerrel találkozott.) A nyolcvannégy éves Dolly, akivel a Bahamai Történeti Társaság múzeumocskájában ismerkedek meg, még emlékszik arra, hogy az egykori uralkodó, ekkor már Windsor hercegeként, valaha ebben a kúriában lakott szerelmével, az amerikai Wallis Simpsonnal. 

– Rendes ember volt, becsületes. Sokat tett azért, hogy minket, feketéket igazán emberszámba vegyenek a nem idevalósiak – mondja kreol angolsággal, majd elmeséli, hogy kislánykorában, bizonyos eseményeken cserkésszerű csoport tagjaként ő is gyakran felvonult előtte. 

A tengertől viszonylag távolabb, egy kisebb magaslaton áll a Királynő lépcsője, amely annak a lépcsősornak a gyűjtőneve, amelyet New Providence szigetének rabszolgáival a 18. század végén szilárd mészkőtömbökből faragtattak ki. Hiába áll már csak hatvanöt darabból, a helyiek inkább 66 lépcsőfokként hivatkoznak rá. Viktória királynővel, akiről elnevezték, ugyancsak nincsen bajuk – elvégre ő írta alá a rabszolgaság megszüntetését jelentő pátenst. Ilyen és hasonló történeti emlékekből több van az óvárosban, mint azt egy ilyen terjedelmű írásban érdemes lenne elmesélni. Mindenesetre az éjjelente kivilágított városokként közlekedő óriás óceánjárók kikötője, illetve a mellette húzódó üzletsor és piac is számtalan spektákulumot tartogat. Tudom, mit beszélek, mert az utolsó napomon onnan megyek le a kedvenc tengerparti szakaszomra, majd fogok egy buszt, és a karibi szélben, amelynek lehelete Nassautól Mexikóig ér, visszarepülök Floridába.