Mirci visszavonhatatlanul a család tagja lett

Az állatorvos szerint, már csak néhány napja lehetett hátra a nyolc-tíz hetes Mirci cicának, amikor egy nagy ruháskosárban hozzánk került. A szegény kis állat hányt, nem evett, alig állt meg a lábán, és szívszorítóan nyöszörgött. Vasárnap este a család felkereste az állatorvosi ügyeletet, a macska antibiotikumos kezelést, többféle oltást kapott jó pénzért, és új gazdái néhány éjszakát átvirrasztottak a kosaránál. Az ötéves Emma volt az, aki néhány hónappal ezelőtt elsőként szokta meg, hogy a család vidékre költözött. Mirci kapcsán azonban pár, számára különös, csakis vidéken tapasztalható jelenségre lett figyelmes. Egy néni azt találta neki mondani a kertben, a függönnyel letakart dobozban, puha párnákon lábadozó állat láttán, hogy ha nem épül fel, majd hoz neki egy másikat. „De hát ez nem egy macska, ez a Mirci!” – nézett rá értetlenül a gyerek.

Hamarosan azonban megjött Mirci étvágya és életkedve, igazi falusi cicaként, kikívánkozott a lakásból. Amikor a gyógyulttá nyilvánított állat udvarlók után nézett, egy éjszaka kimaradt. A kislány kabátot vett, elemlámpát ragadott, és anyát, apát, bátyját magával vonszolva a „nagyon-nagyon hálátlan és hűtlen” Mirci keresésére indult, aki „mindezt meg sem érdemli tőle”. Mi tagadás, az egész falu a családon nevetett ezen az éjszakán! Tányérokat, kanalakat zörgetve vonultak el ugyanis a közeli családi házak portái előtt, Mirci nevét skandálva. A családfő még néhány szomszédos kiskertbe is bemerészkedett. A kutyák ugattak, a kakasok kukorékoltak egész éjszaka, de Mirci nem került elő. Végül, hajnali háromkor, amikor a mama utoljára osont le karikás szemekkel a bejárathoz, hogy még egyszer utánanézzen, a macska méltóságteljesen hazabandukolt.

Másnap Emma megtudta a faluban, hogy a macskákat nem szokás keresni, megjönnek azok maguktól is. A bátyjának meg csúfondárosan azt dörgölték oda a falubeliek, hogy nem kell ám beszélgetni az állatokkal, ahogy azt ők teszik. „Etetni sem kellene, mert akkor nem fog egeret, meg azt is mondták, hogy Mirci a legdagadtabb macska az egész faluban” – panaszolta Emma, miközben egy foszforeszkáló cicanyakörvet próbált Mircire, hogy a sötétben is jól láthassák. A megmentett, és igencsak életképesnek bizonyuló macskából azóta kényes-fényes szobacica lett. Itt-ott kimerészkedik az utcára, de később bűnbánóan ott toporog a bejárat mellett. „Szeretni kell a macskát, nem használni! Akit szeretünk, az majd szeretetet ad vissza” – értekezett a reggelinél Emma.

Kiderült azonban, hogy valamire azért ő is használni kezdte házi kedvencét. Városban élő nagymamájának elárulta, reggelente bizony hiányzik neki a sok ember az utcákról. „Nem látom, hogy az anyukák és a babák melegen vannak-e öltözve. Van-e már rajtuk téli sapka, mint ahogy azt a régi házban a hetedik emeletről figyelhettem. Én reggel a Mircitől kérdezem meg, milyen lesz az idő. Kitolom az ajtón, hogy pisiljen. Ha ilyenkor nem akar kimenni, inkább visszahúzódik, bizony még kesztyűt is veszek a kezemre!”