Mint fa a folyóvíz mellett

Ige: „Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, az Úrtól pedig elfordul szíve! Olyan lesz, mint a bokor a pusztában, nem remélheti, hogy eljön valami jó. Ott tengődik kövek közt a pusztában, a szikes, lakatlan földön. De áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, akinek az Úr a bizodalma. Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. Száraz esztendőben sincs gondja, szüntelenül termi gyümölcsét.”

(Jeremiás könyve 17, 5–8)

Az ember gyakran esik abba a hibába, hogy olyan elképzelésekre alapozza fontos döntéseit is, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. Az istenhittel kapcsolatban is vannak nagyon népszerű, elterjedt, de alapvetően téves felfogások. Mindjárt az első az, hogy ha valaki elhiszi, hogy van Isten, az már hívő. Távoli galaxisok, szupernóvák és fekete lyukak sem szorulnak rá arra, hogy mi elhiggyük létüket. Köszönik szépen, ők tőlünk függetlenül is megvannak. ĺgy az Isten puszta létének hite vagy tagadása a mi részünkről semmit sem változtat az Isten létén. Jakab apostolnak van egy meghökkentő kijelentése: „Te hiszed, hogy egy az Isten? Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek” (Jakab 2, 19). Az a hit, amely csak eddig terjed, rettenetes hit.

A másik az, hogy akik hívők, azoknak mindig búskomor az arcuk, állandóan kegyes vagy szemforgató ábrázattal járnak, és semmit sem szabad csinálniuk vagy fogyasztaniuk, ami jó. Ami ilyen benyomást kelt és gerjeszt, szerintem közelebb áll az álszentséghez és képmutatáshoz, mintsem a valódi hithez. Pál apostol ezzel szemben a börtönből is azt írja a filippi gyülekezetnek, hogy „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek.” (Fil 4, 4). Másutt meg ezt mondja: „Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1Kor 6, 12). A hívő ember életének tehát része az öröm és szabadság. (Ez azért nem azonos a szabadossággal!)

A harmadik tévhit az, hogy aki egyszer hívővé lett, bibliai értelemben megtért, odafordult Istenhez, és újjászületett a Krisztus áldozatának elfogadásával, az ilyen embert már semmi baj, betegség, szerencsétlenség és ehhez hasonló emberi probléma nem érheti. Sőt ha megbetegedett vagy valami kár érte, ez szükségszerűen hitének gyengeségéből vagy megingásából fakad. Számtalan bibliai példa és mai „hithős” esete mutatja, hogy ez nem így van. Legismertebb a szenvedő Jób története, de említhetjük Dietrich Bonhoeffer példáját, aki keresztyén hitéért a náci koncentrációs táborban lett vértanúvá. Martin Luther King sem kishitűsége miatt vált orvgyilkos áldozatává, és II. János Pál betegsége sem hitbeli gyöngeségből fakadt.

Jeremiás, a tragikus sorsú próféta, az átkozott és az áldott férfi példáján mutatja az igaz hitet, és a benne gyökerező áldás állapotát. Mindkettőt egy-egy növényhez hasonlítja. A bokor a pusztában gyökereivel kapaszkodik kövekbe, futó homokba, de az éltető víztől távol van. Amikor eső hull a sivatagra, csodálatosan kivirul. Csak igen rövid távú ez a reménység. Nem az teszi átkozottá az ehhez hasonló férfit, hogy emberekhez, emberi erőhöz fordul, hanem az, hogy csak ebbe kapaszkodik, „az Úrtól pedig elfordul szíve”.

Az áldott fa nem azért áldott, mert őt nem éri a déli nap heve, őt nem tépázza a négy égtáj vihara. Azért áldott, mert „a folyóig ereszti gyökereit”! Pedig nem a gyökér a fa leglátványosabb része, sőt mondhatni az emberi szem előtt rejtve van. Mégis az állandóság és gyümölcstermés ennek irányultságától függ. Emlékszem nagyapára, aki a szőlőtőke nyitásakor a fönt terjeszkedő gyökereket levágta, hogy mélyebbről táplálkozzon a tő. Az ilyen tőkének „a száraz esztendőben sincs gondja”. Az ilyen hit a szükségben, a próba idején is áldás forrása.

A szerző református lelkész