Mindszenty József felvidéki „ügynökei”: 70 évvel ezelőtt zárult le a szlovákiai Mindszenty-per

Maga a per és az oda vezető út cseh/szlovákiai vonatkozása tág értelmezésre ad lehetőséget, hiszen közvetlenül kihatott a katolikus egyház képviselőivel szembeni nyílt fellépésre 1949-ben és azt követően is. Az érsek ellen folyt per első kézzelfogható következménye az ún. szlovákiai Mindszenty-per („slovenská mindszentiáda”) volt. Ezt az elnevezést maguk a kommunisták adták 1949–1950 fordulóján, és az ezzel jelzett intézkedéssorozat egyszerre irányult a katolikus klérus és a szülőföldjén megmaradt szlovákiai magyar kisebbség ellen. A szlovákiai Mindszenty-pert csehszlovák relációban a korabeli koncepciós perekhez soroljuk.

A népi demokrácia egyházpolitikája

Az 1945 után Csehszlovákiában berendezkedő hatalom garantálta ugyan a szabad vallásgyakorlatot, de nyíltan elkötelezte magát a materialista világnézet és az ateizmus mellett. Nagyon bizalmatlan volt a történelmi egyházakkal szemben. Fenntartásokkal tekintett azok társadalmi szerepére és képviselőire. A közép-kelet-európai szovjet szférába tartozó országokhoz hasonló módon igyekezett a kommunista ideológia alapján visszaszorítani és ellenőrzése alá vonni azokat. Ebben a folyamatban a legnagyobb kihívás elé a katolikus egyház nézett, hiszen ez volt a legnépesebb és legnagyobb társadalmi súlyú felekezet.

Az egyházpolitikai intézkedések során államosították az iskolarendszert, ami egyúttal az egyházi iskolák megszűnését eredményezte, majd állami fennhatóság alá vonták a papok, lelkészek anyagi ellátásának biztosítását. Ezzel párhuzamosan betiltották a katolikus ifjúsági egyesületeket, állami befolyás alá vonták a Szent Adalbert Társulat irányítását, sőt átmenetileg beszüntették a katolikus sajtótermékek kiadását is.

A csehszlovák kormány és a Vatikán viszonya az 1946-os választások után kifejezetten fagyossá vált. Átmeneti enyhülést Josef Berannak, a megüresedett prágai érseki székbe való 1946. november 7-i kinevezése jelentett. Beran nagy ambícióval látott hozzá érseki tevékenységéhez, ám az 1948. február 25-i kommunista kormánypuccs után a párt már nyílt formában próbálta befolyása alá vonni a katolikus egyházat. A hatalomátvétel után nem sokkal Beran érseket arra kérték, hogy a püspöki kar nyilvánosan foglaljon állást a népi demokratikus rendszer támogatásáról. Ennek elutasítása után csak fokozódott a feszültség a kommunisták és az egyház között.

Az állam egyházpolitikáját a párt előretolt keze és ökle, a Nemzeti Front és az állambiztonság irányította és felügyelte. A hatóságok újabb és újabb megszorításokat léptettek életbe a katolikus egyház ellen: az egyházi tulajdonra kiterjesztették a földreform érvényét, beszüntették a katolikus lapok többségét, és egyre több papot és egyházi méltóságot félemlítettek meg, illetve börtönöztek be.  Közben tovább folyt a nyílt egyházellenes propaganda. A kommunista hatalom az üldözés fokozásával az egyházat sarokba akarta szorítani, hogy elismertesse hatalmát és ellenőrző szerepét. Csak várta a megfelelő pillanatot, hogy minden hatalmi erejét kihasználva közbeléphessen, és további leszámolásokat hajtson végre az egyház meghatározó képviselői ellen.
 

A szlovákiai magyarok és Mindszenty

A szlovákiai magyarok a kollektív bűnösség elve alapján elvesztették állampolgárságukat, évtizedekre visszanyúló felekezeti iskolahálózatukat, társadalmi, jótékonysági, kulturális és vallási egyesületeiket, egyleteiket az összes vagyonukkal együtt, lapkiadási lehetőségeiket, sőt több helyen még a magyar nyelvű egyházi szertartások megtartását is megtiltották. Tömegesen deportálták őket Csehországba az elűzött németek helyére, a reszlovakizáció alapján több százezrek váltottak kényszerből nemzetiséget, 1947 tavaszától tízezrével telepítették át őket Magyarországra. 1945 tavaszától több mint egy tucat illegális érdekvédelmi magyar szervezet alakult Szlovákiában azzal a céllal, hogy megoldásokat keressen a kialakult helyzetre. A legszervezettebb és legtovább működő szervezet a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség volt. Tevékenysége 1945 végén vált országos méretűvé, de tagjai akkor és később sem sejtették, hogy a hatalom érdeklődésének a középpontjába kerülnek.  

Mindszenty tevékenységét – aki az egyház érdekeinek sérthetetlenségét képviselte Magyarországon – a csehszlovák kormánykörök és a politikai rendőrség figyelemmel kísérte. Egyrészt azért, mert az érsek bizonyíthatóan nemcsak a szlovákiai magyar papokkal és értelmiségiekkel állt közvetlen kapcsolatban, hanem néhány szlovák nemzetiségű magasabb rangú egyházi személlyel is. Másrészt pedig azért, mert érseki kinevezését követően Mindszenty nyíltan tiltakozott a szlovákiai magyarok üldözése ellen és azok leghangosabb védelmezője, szószólója volt Magyarországon.  

Az állambiztonság csehszlovákiai és magyarországi informátorainak megfelelő információik voltak Mindszenty tevékenységéről. Ezzel párhuzamosan 1948 tavaszától a pozsonyi állambiztonsági szervek a szükséges ismeretanyagot a „testvéri” ÁVH-n keresztül is bővítették. Már 1948 februárjában összegző jelentésük volt az esztergomi érsek tevékenységéről. A dokumentum Mindszenty aktivitásain túl kitért a vele kapcsolatban lévő szlovákiai személyekre is, akik a szlovákiai magyarok üldözéséről és az ország belpolitikai helyzetének alakulásáról több információt és írásos dokumentumot adtak át az érseknek. A jelentésben szerepelt többek között Pethő Károly volt szenci plébános, Dombi Ferenc őrsújfalui plébános, Lestár István címzetes prépost, Mészáros Gyula szentmihályfai plébános, Bokor Ferenc ipolykeszi kántortanító és Záreczky István nagylégi plébános neve, akik részben a Népi Szövetség egyházi magját alkották.

A kiélezett helyzetben mindkét ország politikai rendőrsége nagy figyelemmel kísérte Mindszenty, illetve a katolikus egyház más püspökeinek újabb lépéseit. Karácsony másnapján, 1948. december 26-án Mindszenty Józsefet Rákosi utasítására letartoztatták. A letartóztatás ténye megdöbbenést keltett Csehszlovákiában a katolikus hívek és az egyház képviselői között. A politikai rendőrség és a kommunista vezetés viszont nagy megelégedéssel vette tudomásul Rákosi döntését, mert a csehszlovák püspöki kar küldöttségével az év elejére tervezett újabb tárgyalási forduló előtt a klérussal szemben lépéselőnybe kerültek. Gottwaldnak ekkor már nem az volt az érdeke, hogy a katolikus egyházzal megegyezzen, hanem az, hogy a magyarországi események által megfélemlített püspökökkel szemben a legelőnyösebb helyzetet teremtse meg.

Teodor Baláž, a szlovák politikai rendőrség második embere valamikor közvetlenül Mindszenty letartóztatása után magyar nyelven írott levélben sürgős segítségért fordult Szűcs Ernőhöz, az ÁVH helyettes vezetőjéhez. Arra kérte, hogy a püspöki kar képviselőivel esedékes találkozó háttéranyagához új információkat adjon Mindszentyről. Az eredeti cél az volt, hogy bizonyítást nyerjen az a vád, hogy Mindszentyn keresztül amerikai pénzforrásokhoz jutottak a csehszlovák egyházi körök.

A szlovákiai Mindszenty-per

A Népi Szövetség tagjai az érsek letartóztatása idején viszonylagos biztonságban érezték magukat. Két személy kivételével mindannyian Csehszlovákiában éltek, ahol 1948 végére a nacionalista szorítás is picit enyhült. Varró István és Krausz Zoltán 1947 tavaszától viszont Budapesten élt. Az ÁVH 1949. február elején feltételezhetően Mindszenty – a nevükre kiállított ausztriai útra szóló – ajánlólevele alapján bukkant rájuk.

Krausz Zoltánt az ÁVH 1949. február 10-én Pesten letartóztatta és beszállította a politikai rendőrség Andrássy úti fogdájába. Két nappal később az ÁVH letartóztatta Varró Istvánt is. Letartóztatásuk és kihallgatásuk után az ÁVH számára bebizonyosodott, hogy mint a Népi Szövetség legaktívabb tagjai, kapcsolatban voltak Mindszentyvel. Az ÁVH ugyanakkor tanácstalan volt további sorsukat illetően. Nem volt számukra egyértelmű, mit kezdjenek a kétes honossággal bíró két felvidéki magyarral. A Rákosi által levezényelt Mindszenty-per első fokon már lezárult ugyan, de történetük ekkor mégis óriási fordulatot vett. A két kommunista állam – Csehszlovákia és Magyarország – politikai rendőrsége „üzletet” kötött. Ennek lényege abban állt, hogy a magyar elvtársak átadják a két fiatal magyar értelmiségit Csehszlovákiának, akiken keresztül az ŠtB majd bebizonyíthatja, hogy megvan a kapocs az esztergomi érsek és a szlovákiai katolikusok között. Cserébe az ÁVH feltehetően fontos pozíciókat szerezhetett a két szolgálat kiépülő együttműködési mechanizmusában.

A magyar hatóságok Krausz Zoltánt és Varró Istvánt 1949. február 20-án a kora reggeli órákban gépkocsiba tuszkolták, és a magyar–csehszlovák országhatárra szállították. Miután Rajkánál átadták őket a csehszlovák politikai rendőrségnek, mindketten egyenesen a Pozsonyi Kerületi Államvédelmi Hivatal tömlöcébe kerültek. Ezzel megindult a hadjárat  Szlovákiában Mindszenty képzeletbeli ügynökei ellen. 1949. február 21-én kezdődtek a sorozatos letartóztatások és kihallgatások. A Magyarországról átdobott két személy vallomásai alapján a politikai rendőrség még mindig nem tudta, milyen úton haladjon tovább Mindszenty szlovákiai kapcsolatának felderítésében, hiszen csakis a Népi Szövetség gömöri csoportjának jogvédő tevékenységére derült addig fény, ami már amúgy is ismert volt. Fordulatra a második hullámban letartóztatott gömöri gyanúsítottak – Hajdú László, Gömöri György és Hentz Zoltán – kihallgatása után került sor.

Kihallgatásukat követően elindult az állambiztonsági masinéria a Népi Szövetség további tagjai ellen. A sorozatos letartóztatások a népi demokratikus rendszer védelméről szóló törvény alapján történtek. A Népi Szövetség tagjainak letartóztatásáról március 15-én készített részletes beszámoló három pontban indokolta meg letartóztatásukat: 1. titkos államellenes szervezetet alakítottak azzal a céllal, hogy megdöntsék a népi demokratikus rendszert; 2. gazdasági és politikai jellegű információkat gyűjtöttek Mindszenty számára, aki azokat átadta a nyugati hatalmaknak, hogy Dél-Szlovákiát újra Magyarországhoz csatolják; 3. 1946-ban Gyepü Hangja és Észak Szava címmel államellenes röplapokat terjesztettek.

Egy nappal Arany A. László letartóztatása után az államvédelem a Népi Szövetség egyházi vonalát képviselő magyar nemzetiségű katolikus papok első, hatfős csoportja ellen adott ki elfogató parancsot. A vallatások során folyamatosan előbányászott információk és nevek alapján az állambiztonság napról napra teljesebb képet kapott a Népi Szövetség tevékenységéről és a köré szerveződött egyházi személyekről. Március 6-án és 7-én az újabb letartóztatások során kilenc főt hurcoltak el Pozsonyba, köztük hét egyházi személyt (hat katolikus papot és egy református tiszteletest). A letartóztatásokat követő kihallgatások arra irányultak, hogy bizonyítást nyerjen a gyanúsítottak Mindszentyvel való kapcsolata és együttműködése. A legfelső egyházi hatóság részéről nagy volt a kétségbeesés a magyar nemzetiségű katolikus papok tömeges letartóztatása miatt. A nagyszombati apostoli helynök, Ambróz Lazík az egyházmegyéjéből elhurcolt nyolc pap letartóztatásának okáról és azok hollétéről 1949. március 8-án egyenesen Daniel Okáli belügyi megbízottól kért felvilágosítást. Okáli válaszát nem ismerjük, de Lazík levele alapján az ügyben eljáró állambiztonság vezetőjének Okáli olyan utasítást adott, hogy ha a papok által végzett adatgyűjtés nem kapcsolódik Mindszenty bűnügyéhez, letartóztatásuk nem indokolt, így azonnal szabadon kell őket engedni.

A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség elleni állambiztonsági nyomozás és vizsgálat gyorsan haladt, és 1949. március 24-én le is zárult. Az ügy kapcsán pontosan egy hónap alatt – 1949. február 20-a és március 20-a között – összesen 36 személyt tartóztattak le és zártak be. Ezzel párhuzamosan további három személyt hallgatott ki a politikai rendőrség.  
A legtöbb gyanúsítottat késő este, éjjel, vagy a kora hajnali órákban tartóztatták le. Minden egyes gyanúsítottat fegyveres kísérettel szállítottak Pozsonyba, ahol átmenetileg az Állambiztonság Kerületi Parancsnokságának fogdájába zárták őket. Minden előzetes letartóztatásban lévő gyanúsítottnál alapos házkutatást tartottak. Egyes gyanúsítottak kihallgatása több napig tartott. Az állambiztonság történetének legbrutálisabb időszakában különböző fizikai és egyéb  kényszerítő eszközöket alkalmazott a kihallgatások során. Így nem csoda, hogy a nagyobb élettapasztalattal nem rendekező fiatal gyanúsítottak megtörtek, és bevallották még azt is, aminek messzemenően nem volt valóságalapja. Hajdú Lászlót például hét alkalommal hallgatták ki. Néhány kihallgatás több napot vett igénybe. A csoport vezetőjeként működő Arany A. László egyik vallatása öt napon keresztül húzódott, amit a fennmaradt 28 oldalas jegyzőkönyv is bizonyít. Ugyan a jegyzőkönyvek csaknem mindegyikének végén ott szerepel a gyanúsított formális nyilatkozata, mely szerint minden fizikai és egyéb kényszerítő nyomás nélkül tette a vallomást, azonban ez nem fedte a valóságot.

1949. március 24-re lezárult a nyomozás, és elkészült a terjedelmes, 42 oldalas büntetőfeljelentés, amit másnap terjesztettek be a pozsonyi Államügyészségre. Az előzetes letartóztatásba helyezett 36 személy közül négyet végül kivontak a vád alól, két személy ellen pedig ejtették a vádat. A börtönbe zárt 30 gyanúsított között 18 katolikus pap és négy református lelkész volt. A vádiraton a második világháború utáni csehszlovákiai koncepciós perek fő vádlója, Anton Rašla dolgozott. Rašla a gyanúsítottak újbóli kihallgatását rendelte el. A sorozatos kihallgatások után 1949. május 20-ra készítette el a részletes, 21 oldalas vádiratot. Ebben a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség 26 tagja ellen emelt vádat, miközben három katolikus pap és egy polgári személy – Záreczky István, Lestár István, Bodor Sándor és Balázs Máté – esetében ténylegesen ejtette a vádat.  Őket szabadlábra helyezték.  A döntés meglepő, hiszen ketten – Záreczky és Lestár – személyesen is találkoztak Mindszentyvel.

A vádirat szerint Arany A. László és a többi gyanúsított a köztársaság elleni bűncselekményre szövetkezett, és e célból közvetett kapcsolatba lépett idegen személyekkel (elsősorban Mindszentyvel), továbbá államérdeket sértő adatokat gyűjtött, s azokat a külföld számára titkos úton kiszolgáltatta. A vádpontok alapján Aranyt és társait a köztársaság védelméről szóló törvény alapján a köztársaság alapjai elleni bűncselekmény előkészítésével, valamint államtitok elárulásával, magyarán kémkedéssel gyanúsították.
A koncepciós pert az ŠtB által meghatározott forgatókönyv szerint indították meg. Adottak  voltak ehhez a koholt vádak, a megfélemlített vádlottak és nem utolsósorban az igazságszolgáltatás bolsevik módszerei. Az eredeti elképzelés szerint a Népi Szövetség vádlottainak perére már nyár elején sor került volna, utóbb azonban változtattak a koncepción.

A Népi Szövetség ügyével csaknem egyidőben ugyanis zajlott még egy vizsgálat a Pozsonyi Kerületi Állambiztonsági Parancsnokságon Bokor Ferenc ipolykeszi volt kántortanító és a vele kapcsolatban álló hat katolikus pap ellen. Az ellenük felhozott vád szintén a Mindszentyhez fűződő kapcsolatukra épült. Bokor ugyanis a Népi Szövetségtől függetlenül szintén felmérte a magyar kisebbség jogfosztottságából eredő veszteségeket, és ezekről beszámolókat készített és küldött az esztergomi érseknek. A bíróságnak a két ügyben az okozta a legnagyobb fejtörést, vajon az Aranyék, illetve a Bokor által összegyűjtött adatok államtitoknak minősülnek-e vagy sem.

Az egész eljárás elsősorban a katolikus klérus ellen irányult. Ennek az sem mond ellent, hogy – miként arra fentebb utaltunk – a vádirat elkészítésekor három papot felmentettek a vád alól. Az állambiztonságnak ugyanis az volt az elsődleges érdeke, hogy sakkban tartsa a katolikus egyház papjait, arra azonban nem volt szüksége, hogy mártírokat kreáljon belőlük. Elég volt a megfélemlítés és az időhúzás. Ehhez megvoltak az eszközei, és szükség szerint alkalmazta is azokat. Így alighogy a vád alól felmentett Lestár és Záreczky elhagyta a fogdát, mindkettőjüket letartóztatták, és kétéves kényszermunkára hurcolták el Illavára.

Közben teltek-múltak a hetek, hónapok, és továbbra is folyt az idegek harca. Közvetlenül a karácsonyi ünnepek előtt, 1949. december 20-án tört meg a jég. Ekkor készült el az új vádirat. Az Állambíróság a vádirat kézhezvétele után, 1949. december 28-ra tűzte ki a tárgyalás időpontját. A tárgyalás reggel 9 órakor Pozsonyban a Kertész utcai Igazságügyi Palotában egy váratlan fordulattal kezdődött. Az elnöklő bíró javaslatára összevonták Aranyék, valamint Bokor és társai ügyét, mivel mindkét esetben tartalmilag azonos volt a vád a 32 (26 + 6) gyanúsított ellen. Az összevont perben összesen húsz katolikus pap és négy református tiszteletes ült a vádlottak padján. A vádirat szerint a vádlottakat az  50/1923 sz. törvénye szerint a köztársaság alapjai elleni bűncselekmény előkészítésével, államtitok elárulásával (államtitoknak minősült információkat adtak át Mindszenty Józsefnek, akiről bebizonyosodott, hogy nyugati kém) és a közrend megzavarásával vádolták. A tárgyalás során  a fővádlottak közül Hentz Zoltán, Lipcsey Gyula, Varró István, Krausz Zoltán, Bokor Ferenc részben beismerte bűnösségét. Arany A. László, Mészáros Gyula és Restály Mihály ellenben tagadta a vádakat. Azzal védekeztek, hogy a magyar kisebbség helyzetén akartak javítani, és nem tudtak arról, hogy a szervezet mögött Mindszenty József állt.

Elsőfokon az ítéletet 1949. december 30-án hozták meg. A három napig tartó tárgyalás során a tíz fővádlott kettőtől nyolc évig terjedő, összesen 55 év börtönbüntetést kapott. Huszonkét vádlottat viszont felmentettek, ők szabadlábra kerültek. A legsúlyosabb büntetést a szervezeten belüli vezető szerepe miatt Arany A. László kapta: nyolc év börtön-, és százezer korona  pénzbüntetéssel, mellékbüntetésként polgári jogainak tízéves elvesztésével sújtották. A súlyos büntetés ugyanakkor azzal is magyarázható, hogy a tárgyalás során nem tanúsított megbánást, és végig tagadta bűnösségét. Az elítéltek között volt két katolikus pap (Restály Mihály 6, Mészáros Gyula 5 év börtönbüntetéssel), egy református tiszteletes (Vízváry László 2 év börtönbüntetéssel) és Bokor Ferenc kántortanító (5 év börtönbüntetéssel).

A tárgyalás ugyan nyilvános volt, de a hatalom nem kreált belőle kirakatpert. A részvevők  mellett összesen húsz személy volt jelen. A korabeli lapok sem a vizsgálatról, sem magáról a perről nem tudósítottak. A perben elítéltek a sztálinizmus tombolásának legvadabb idején Csehszlovákia különböző fegyházaiba és munkatáboraiba kerültek (pl. Illava, jáchymovi uránbányák). A per súlyosságát fokozta, hogy a vizsgálati fogság idején átesett brutális vallatások áldozata lett Kovács Pál tiszteletbeli jogokkal bíró kanonok, gyerki plébános, aki belehalt sérüléseibe, valamint Bokor Ferenc kántortanító, aki  1952 májusában, óriási kínok között halt meg a börtönben.

Epilógus

A Népi Szövetség tagjai ellen folytatott per a kor egyik legnagyobb koncepciós pere volt Csehszlovákiában. Célja az volt, hogy bizonyítást nyerjen: a titkos szervezet Mindszenty utasításai alapján fejtette ki tevékenységét, akiről bebizonyosodott, hogy nyugati kém, és a népi demokratikus rendszer megdöntésén, a történelmi Magyarország feltámasztásán és a Habsburg restauráción munkálkodott.  
A Mindszenty Jószef ellen megrendezett magyarországi kirakatperhez hasonlóan az úgynevezett szlovákiai magyar Mindszenty-per megrendezésének valójában több tétje volt. Mindenekelőtt az, hogy a pártállam megerősítse hatalmi pozícióját az egyházzal folyó tárgyalásokban. Másodszor viszont, hogy precedenst teremtsen az államnak az egyházzal szembeni további fellépésére, amit a kommunista hatalom később több koncepciós perben fel is használt. Végül, de nem utolsósorban a berendezkedő kommunista hatalom célja a perrel az volt, hogy félelmet és bizonytalanságot keltsen az elítéltekben, a felmentett vádlottakban és rajtuk keresztül a katolikus egyházban és a magyar kisebbség tagjai között.

Bukovszky László
történész, kisebbségi kormánybiztos