Mindfulness a kapcsolatokban – Az önegyüttérzés ereje

A minap a férjem örömmel újságolta, hogy: – Drágám, a hétvégén elutazunk. Mire én zsebóra méretűre nyitottam a szemem. – Micsoda???? Dehogy akarok én elutazni a hétvégén, hiszen határidős a projektem, most kell beleadnom anyait-apait! Ő persze nem tudta, hova tegye ezt a reakciót, hiszen a hét közepén meg óriási sóhajjal ezt közöltem neki a reggelinél: – Olyan jó lenne kiszakadni a munkából! Drága férjem alig értette, hogy akkor meg miért is nem akarok most sehova menni?!

Mielőtt még mindketten nagyon belefolytunk volna a helyzetünk (igazunk) védelmezésébe, visszavonulót kértem. Már megtanultam, hogy ilyen helyzetekben időt kérek magamtól és a másiktól is. Ugyanis amint – akár fizikailag is – kicsit eltávolodunk a helyzetből, képesek lehetünk azt akár egy fényképet, tisztán, a saját narratívánk nélkül látni.

Én ilyenkor valójában kapcsolódom magammal, pl. egy mindfulness-meditáción (mindfulness, azaz tudatos jelenlét) keresztül. Ez segít engem leginkább abban, hogy ne dőljek be a gondolataimnak, a „régi lemezeknek”. Ilyenkor a saját érzéseimért felelősséget vállalok, és nem a másikat okolom a bennem örvénylő érzelmekért. Legtöbbször a saját belső monológom ilyenkor kritikusan, sőt egyenesen bántóan gondolkodok magamról: „Már megint elszúrtam a családi békét.” „Jobb, ha nem mondok legközelebb semmit.” Valljuk be, mindannyiuknak megvannak a saját régi lemezei, amelyek érzelmi és gondolati labirintusba visznek. A belső monológunkban megjelenő önostorozás csak tovább gerjeszti a stresszt, egy olyan belső fenyegetést hoz létre, amiben egyszerre vagyunk önmagunk támadói és áldozatai is.

Az önmagamhoz való kapcsolódás azonban megtanított arra, hogy ne mondjak le magamról az ilyen helyzetekben, ne fagyasszam be az érzéseimet, a szükségleteimet. A mindfulness-meditáció segítségével a kritikus belső hangot egy együttérzőbb, kedvesebb hangra szelídítem. Megértem és engedem megérezni magamban a napok óta elnyomott feszültséget a projekt miatt, az időzavart, ami miatt már megint magamra nem jutott elég időm. Mindaz, amit eddig nem engedtem megélni, rám zúdul és a figyelmemet kéri. Naná, hogy ez nehéz! Általában ezért nyomjuk el, söpörjük a szőnyeg alá a nehézségeinket, halogatunk, erőltetjük a kedves mosolyt, szégyenkezünk az érzéseink miatt.

A mindfulness lényege a kapcsolódás önmagammal, a belső élményvilágommal őszintén, szemtől szemben. Ebben a megengedésben tisztul a kép, és egyre objektívabb lesz a helyzet, mintha az egy fényképen jelenne meg: A nő, aki szorong az aznapi értekezlet miatt, mert nagyon lelkiismeretesen akar dolgozni és megfelelni. Legalább szóban próbál menekülni a szorongása elől. A férfi, aki megértésből és támogatásból cselekszik, mert így akar bátorítani.

Mennyivel egyszerűbb „madártávlatból” is látni a helyzetet. Rendszerint ilyenkor a megkönnyebbüléssel együtt feléled bennem az önegyüttérzés is. Ez nem panaszkodás, önsajnálat vagy mentegetőzés, hanem „elsősegély a szív számára” (Rick Hanson). Megengedni az érzéseket és elismerni őket, hogy itt lehetnek, érezhetem őket. Amikor elismerem az érzéseimet, nem kell „átkereteznem” őket, és mindenáron valami pozitívat meglátni bennük erőnek erejével. A megengedéssel vállalom, hogy ez is az emberi életem része: Ez most egy nehéz helyzet. Szomorúság és aggodalom van bennem. Átütő erejű volt számomra megtanulni ilyen helyzetekben feltenni a következő kérdéseket: Hogyan tudnék most legjobban gondoskodni magamról? Hogyan tudnék most kedves lenni magammal?

Az önmagunkkal való együttérzés nemcsak „elismerése” annak, ami van, hanem egyben aktív együttműködés is a helyzettel. Az erőszakmentes és gondoskodó hozzáállásommal elkezdhetek kapcsolódni a másikhoz, ha ő is készen áll erre. (Végül közös megoldásként elmentünk a hétvégére, azzal, hogy pontos idősávot jelöltünk ki a munka és pihenés idejére. Működött.)

Az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam a mindfulnessnek köszönhetően, hogy az önmagunkkal való együttérzés egy tudatos módja annak, ahogy önmagunkhoz viszonyulunk. Ennek pedig az egész életünkre hatása van, sőt ezáltal hatunk leginkább közvetlen környezetünkre is. Az önegyüttérzés képességével tudjuk magunkat bátorítani, megnyugtatni, hogy ne vesszünk el önmagunk lehúzásában és kritizálásában. Hogy miért fontos ez, azt Dr. Edit Eva Eger fogalmazza meg számomra a legszebben: „Te vagy az egyetlen, aki egész életedben megleszel magadnak. Minden más kapcsolat véget ér. Hogy lehetsz hát önmagad legszeretőbb, feltétel nélküli, gyakorlatias gondoskodója?”

Mellár Mezei Anita
mindfulnesstanár