Minden kornak vannak sztárjai

Katona TamásSomogyi Tibor felvételeÖn szerint a nemzet jeleseire való emlékezés nem lehet olyan, mint az országgyűlési választás: vagy Széchenyi vagy Kossuth vagy Deák. Érez effajta személyválogatást a mai magyarországi aktuálpolitikában?

Természetesen minden kornak megvannak a maga kedvencei. Például a kommunista korszak Rákóczi Ferencet vagy Kossuth Lajost szerette, mert azok forradalmárok, és ha nem azok, akkor is azoknak mondjuk őket. A Fidesz-kormány idején Széchenyi István volt divatban, Kossuthot a Hídember című filmben gyakorlatilag mint egy pojácát mutatták be. Megvannak tehát ezek az egyéni szimpátiák. Én viszont arra jöttem rá – éppen 1848 tanulmányozása során –, hogy nem kötelező ez a választás, mert az utókor konstruál bizonyos rokonszenveket, vélt vagy valós ellentéteket. Nézzük meg Kossuth Lajos és Görgei Artúr (1848-ig Görgey Artúr – a szerk. megj.) kapcsolatát: az a szabadságharc java részében felhőtlen volt. Az, hogy utóbb Kossuth kitalálta Görgei árulásának mítoszát, nem vetíthető vissza korábbi periódusra.

A legnagyobbak – gondolok itt most például Széchenyire, Kossuthra, Deákra vagy Görgeire – élettörténete és e személyiségek későbbi megítélése milyen változásokon ment keresztül?

Kossuth esetében állandóan megvan az, hogy ő olyasvalaki, akinek még a szellentése is ibolyaillatú, olyan csodálatos. A másik véglet meg az, hogy kárhozatos, aki erején felüli vállalkozásra buzdította a nemzetet. Mind a kettő egyfajta torzítás, mind a két vakságtól kívánatos tartózkodni. Jobban látható ez mondjuk Batthyány Lajos vagy Görgei esetében. A pozsonyi születésű Batthyány kiváló miniszterelnökként egy olyan sikeres kormány élén tudott állni, amelyben egyszerre volt ott Kossuth, Széchenyi, Deák és Eötvös József, hogy csak a legnagyobb sztárokat említsük. Ennyi telivér fel tudja borítani a hintót. Batthyány nagyon erős kézzel és nagyon biztosan tartotta ezt a kormányt, és mindig el tudta érni, hogy sorskérdésekben a kormány az egyéni meggyőződést félretéve, együtt foglaljon állást, közös határozatot támogasson. Batthyányról a marxista történetírás azt a képet szülte, hogy voltaképpen egy megalkuvó főrendi volt. Ebből csak a főrend igaz, bár főrendinek is nagyon szegény volt, korán árvaságra jutott, és élete első évtizedei az anyjával való kimeríthetetlen torzsalkodásokkal teltek el. Ideje, hogy ezekről az emberekről a valóságnak megfelelő képet nyújtsunk. Biztos, hogy mindegyikről el tudunk mondani negatívumokat, de anynyival több van a másik, a pozitív serpenyőben, hogy a reális kép lesz a rájuk nézve kedvező.

Ön azt mondta, hogy Széchenyitől Kossuth, Kossuthtól pedig Deák vette át a stafétabotot. A staféta mint közös nevező. Mégis: miként lehet ezekről az egymással szembenálló vagy szembeállított jeles személyiségekről egyidejűleg, együtt megemlékezni?

Mindegyik egyfajta modern Magyarországot akart felépíteni. Szakítani akart azzal a Magyarországgal, amelyik csak ködös nosztalgia. Széchenyi éppen az első közgazdász-megközelítést adja, hiszen a Hitel az első könyve. Kossuth – nagyon szerencsétlen kézzel válogatva az emberek között – a Védegylet és az Iparpártoló Egyesület mögött áll. Deák jogi bravúrja óriási gazdasági fellendülést hozott magával Magyarországon. Ők tehát nyugodtan tisztelhetők a modern Magyarország előharcosaiként. A mai fiatalságnak semmi más feladata nincs, mint ami a negyvennyolcas ifjúságé volt: korszerű, európai, polgári Magyarországot kell csinálni. Petőfiék is ezt akarták. Szerencsés országban elég valamit egyszer kiharcolni, a mi szerencsétlen országainkban minden nemzedéknek újra és újra ki kell vívnia ugyanazt. Remélhetőleg most már megcsináljuk egyszer úgy, mint az angolok a gyepet: háromszáz évig nyírjuk, attól olyan szép.

Deák élete is szorosan összefügg a forradalommal és a szabadságharccal, az azt megelőző és követő időszakkal. Tavaly volt születésének kétszázadik évfordulója. Ön szerint melyik forgatókönyv jött be: a méltó megemlékezésé vagy inkább a jubileum fölötti elsiklásé?

Mindig jó egy évforduló, mert akkor legalább elhanyagolt épületeket hoznak rendbe és így tovább, és ez zömmel megtörtént. Deáknak most kedvez az idő, az, hogy konszenzusteremtő volt. Ebben most óriási hiány van Magyarországon és a térségünkben. Tessék, lehet tőle tanulni!

Deák a konszenzus jelképe a mai magyar politika és közélet számára?

Igen. Ő nagyon ragaszkodott a meggyőződéséhez, az elveihez, a törvényekhez, tehát ahhoz: a törvény arra van, hogy megtartsák. Ezen belül a maga igaza mellé – nem erőszakkal, hanem egyszerűen a logika erejével – tudott embereket felsorakoztatni.

Ön többször is párhuzamot vont 1848 és 1956 között. A legutóbbi magyarországi ötvenhatos megemlékezéssel kapcsolatban többen azt emelték ki pozitívumként, hogy először volt békés, a pártok közti konszenzuson alapuló.

Azt azért el kell mondani, hogy a miniszterelnök elrepült Franciaországba, mert ha ott lett volna valamelyik megemlékezésen, kitette volna magát annak, hogy kifütyüljék. Ezt lehet megfutamodásnak tekinteni, de lehet egyfajta bölcs kitérésnek a mindenáron való konfliktuskeresés elől. Egészen jó eredmény az, hogy – ha külön-külön ünnepeltek is, de – egymás ünnepébe nem ugattak bele a politikai pártok. Ötvenhatnak jó esélye van arra, hogy történelemmé váljék. Akkor nem akar majd minden párt külön pártpolitikai hasznot húzni egy nemzeti ünnepből.