Miért verték meg Júdást?

A 19. század végén a híres bajor oberammergaui passiójátékok színészei egyszer csak már nem otthon, hanem az előadás színhelyén öltötték magukra kosztümjüket. Mégpedig azért, mert egyik színésztársukat, aki Júdásnak öltözve hazafelé tartott, előbb gonosz léleknek titulálták, majd alaposan elverték.

Ez a különös színjáték utáni színjáték több puszta kuriózumnál. A valóság visszás érzékelésének tünete: megvernek egy színészt, aki valójában nem Júdás, megtámadói azonban nem ismerik fel magukban a valóságos Júdást. Talán abbéli félelmükben, hogy akkor meg kellene változniuk. Mindez némileg azokra a keresztényekre emlékeztet, akik az idei virágvasárnapon is meghallgatják a húsvéti passiót, de sajnos csak mint régmúlt történetek különleges emlékeztetőjét, valamiféle megszentelt színjáték szintjén. Talán őket is felháborítja az a szerencsétlen Júdás, az aljas áruló, de ismét csak valamiféle távoli történelmi alak képében. A sürgető nagyböjti kérdés továbbra is időszerű: miért szeretjük annyira Istent a történelembe, a régmúltba helyezni, mely időszakra kívülállóként, kötetlenül gondolhatunk? Miért fordítjuk figyelmünket inkább a színészekre ahelyett, hogy észrevennénk, a Júdás-mentalitás többé-kevésbé mindannyiunkból elő-előtör, mert mindegyikünk számtalanszor elárulta Krisztust, ahogyan Júdás.

Hiszen amiként a többi tanítványtársa, Júdás is három éven át hallgatta Jézust, három kerek esztendeig volt szemtanúja csodatevéseinek, három évig volt asztal- és útitársa. S mégis, a döntő pillanatban képes volt elárulni mesterét. Mennyi évig járunk Jézus iskolájába, tapasztaljuk magunkban csodás hatását, járulunk oltára elé, vagyunk tanúi hatalmának – és mégis, a döntő pillanatokban gyakran eláruljuk őt, mintha sohasem is ismertük volna. Mert a misét színjátékként éljük meg. A szentáldozást mint szokást. A gyónást mint pszichoterápiát. Az imádságot mint varázsigét. A jótékonykodást mint a szükséges mértékben letudott kötelességet.

Az efféle álhívőség közös jellemzője, hogy másokban keressük a Júdást, sosem magunkban. A magunkon kívül levő rossz túlzott megbélyegzése, a vége nincs kritikák, vádak és rágalmak nem egyebek menekülésnél a kellemetlen következményű tény elől: magunkkal kell kezdeni. A holnapi virágvasárnappal megkezdjük a nagyhetet. A nagyot? A formális megnevezés kevés, Isten szemében semmi. Isten szemében csak a belső megtérésnek van értéke, a Júdás-praktikák elismerésének, az ártatlannal szembeni ismételt árulás fölötti keserű és megtisztító könnyeknek. Azért ülünk be a gyóntatópadba, hogy a bennünk levő Júdással egyszer s mindenkorra szakítsunk, s fogadjuk be – a feloldozás révén – a Feltámadottat.

Egy másik városban, ahol szintén passiójátékot mutattak be, Krisztus alakítójának támadtak kellemetlenségei, mert a civil életben boltos volt. „Hogyan alakíthatod Krisztust – vetették egyesek a szemére –, ha ugyanakkor áruval kereskedsz?” Ismét a passió lényegének meg nem értéséről van szó! Nem a színészek a fontosak, hiszen ők a függöny legördülésével visszatérnek polgári foglalkozásukhoz, hanem az általuk előadott időfeletti szöveg: Jézus szavai az utolsó vacsorakor, a Getszemáni kertben, kiáltása a kereszten. Nem az az érdekes, vajon a Krisztust alakító személy folytatja-e foglalkozását, hanem hogy az általa közvetített bibliai szavak életadó üzenetként hatnak-e azokra, akik hallották őket.

Jézus és Júdás – két lehetőség. Szeretet és árulás, egyenesség és aljasság, szentség vagy emésztő gonoszság – ez a két út van. A nagyhét arról a nagy elhatározásról szól, hogy melyik úton induljunk el.

A szerző római katolikus pap