Miért koccintunk?

Utolsó napja van az évnek. Még azok is, akiknek zaklatott élettempója nem engedi, hogy a múló időre gondoljanak, ilyenkor tudatosítják, elsuhant egy újabb mérföldkő. Kérdéseket teszünk fel: milyen volt az elmúlt év? Milyen lesz a következő? És ámulunk: hogy repül az idő! Észre sem vettük, s máris idősebbek lettünk eggyel megint. Erre aztán inni kell! A pezsgő már a hűtőben várja, hogy éjfélkor koccinthassunk vele az új évre. De nem furcsa egy kicsit ez a gesztus? Az ember felemeli a poharát, és közelíti a másikéhoz úgy, hogy csilingelve koccanjon? Mire ez az egész?

Valamikor ez több volt egy különösebb jelentőség nélküli gesztusnál. A jogi műveletek részét jelentette, a szerződéskötések végső aktusát. Van is ennek logikája: az érintkező poharak az egységet fejezik ki, az együttműködés összhangját, vagy képletesen a hajlandóságot, hogy ugyanabból az italból, ugyanabból a kehelyből igyunk. A Magyar Rádió népszerű műsora, a Kíváncsiak klubja szerint „azok, akik a jogi aktus során mint szemben álló felek szerepelnek, poharukat összekoccintva kifejezésre juttatják, hogy egyezségük testvéri megállapodás, szerződésük meleg emberi kapcsolat eredménye, amely minden vitát, háborúskodást kizár, és megpecsételi a szerződő felek között a békét. Baráti poharazgatásainkban ennek az emléke cseng vissza.” Ez esetben pedig az újévi poháremelés nem más, mint annak az óhajnak a kifejezése, hogy az elkövetkező évben tényleg az egyetértés és egység és jó együttműködés uralkodjék közöttünk.

Ezért fohászkodnak a templomokban minden év végén a hívők is, mikor az éjféli misén találkoznak, hogy – még az újévi koccintás előtt – lássák egy másik, sokkal fontosabb és szentebb kehely magasba emelését, a megváltás kelyhéét az utolsó vacsorán, melyből a kölcsönös egyetértés jegyében ivott Jézus és valamennyi tanítványa. A Mester akkor azt mondta: „ez az én vérem kelyhe, vegyétek és igyatok ebből mindnyájan.” Ő szintén a szerződéssel hozza összefüggésbe ezt a cselekedetet, egy új szerződéssel, mely szó szerint „az új és örök szövetségé”. Új és örök ugyanis Jézusnak az az áldozata, mellyel a getszemáni önviaskodásban elfogadta a kelyhet, hogy megváltsa az embert. A szentmise során felemelt kehely a szeretetre kötött szerződés része, mely meghatározza minden további kapcsolatunkat. Az elkövetkező évnek, annak a 365 új időegységnek minden egyes pillanatát. Hogy milyen nehézségek, fordulatok, váratlan események állnak előttünk, azt nem tudjuk. Azt viszont tudjuk, hogy történjék bármi és bárhol, örökkön érvényes Jézus ígérete: „ĺme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28, 20) Mindennap!

ĺgy aztán a koccintó poharak és a hívők közössége által magasba emelt kelyhek kapcsolataink két síkját képviselik: a függőleges ember és Isten között, a vízszintes miközöttünk, testvérek közt. A visszatekintés az éppen véget érő évre ösztönzőleg hathat az eljövendőre: még mélyebben szeretném átélni Isten valóságos jelenlétét, a mindennapi helyzetekben is kérni szeretném az Úr hathatós segítségét, s a Krisztustól kapott szeretet jegyében akarom szolgálni felebarátaimat. „Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom?” – kérdezte Jézus a tanítványaitól, s ezzel tulajdonképpen a leglényegesebb iránt érdeklődött: vajon hajlandóak-e elfogadni, majd megvalósítani az ő szeretetét, mely elképzelhetetlen a szenvedés és áldozathozatal mindenféle „keserű poharai” nélkül.

ĺgy most már az újévi pohárköszöntők, a „sok boldogságot” kívánalmak nem pusztán üres szilveszteri frázisok, és a koccintás sem marad üres gesztus, hanem tudatos program: az egységet akarom építeni, a kívánt boldogsághoz gyakorlatban is hozzá akarok járulni, el akarom viselni akár a fájdalmat, a nélkülözést és a szenvedést is, ha az mások számára igazi boldogságot hoz.

Minden Olvasónak boldog új esztendőt! Szövetségben Istennel az ember jólétéért!

A szerző római katolikus pap