Mi lenne velem a családom nélkül?

„A lányom helyezte oda, mielőtt dolgozni ment. Mindent a kezem ügyébe tesz. Ha netán megfeledkezünk valamiről, várnom kell, míg rámnyitja valaki az ajtót” – összegzi helyzetét szomorkásan. A keze ápolt, hosszú körmei lakkozottak. Amióta ágyhoz köti a betegsége, jut ideje erre is.

„Február elején a szívem rakoncátlankodott, felment a vérnyomásom, kórházba szállítottak. Az orvosok igyekezetét siker koronázta, a leleteim jobbak lettek. Mivel az egyik fővárosi kórházban közelharcot kell vívni a fürdőszobáért, hajnali fél ötkor tolt oda a nővérke. A két bot segítségével képes voltam pár lépés megtételére, ezalatt az ápoló kint várt rám. A vécén viszont balesetet szenvedtem, mert a meghibásodott csészéből a földre ömlött a víz. A vizes talajon a botjaim nem tartottak meg, és én a 140 kilómmal a földön landoltam. Töréssel persze. Nyomban átszállítottak egy másik kórházba, megröntgeneztek, és nem tudom mire vártak, mert csak öt nap múlva műtöttek meg. Azóta nem tudok lábra állni, a családom segítségére vagyok utalva. És nagyon nehezen viselem, hogy a terhükre vagyok” – vallja Dudík Ilona.

Mielőbb lábra kell állni!

Sok sorstársához hasonlóan ő is úgy érzi, mivel idősebb és túlsúlyos, az egészségügyi intézmények igyekeznek mielőbb megszabadulni tőle.

Az operációt követő ötödik napon, altestén felfekvési sebekkel visszaszállították abba a kórházba, ahol önhibáján kívül balesetet szenvedett. Bár gyógytornára szorult, nem kapta meg a kezeléseket.

„A lányom számtalan helyre beadta a kérvényt, de a rehabilitációs osztállyal rendelkező gyógyintézetek válaszra sem méltatták. Hiába javasolta a kezelőorvosom a gyógytornát, nem foglalkoztak velem. Amikor nagy nehezen Pozsonyon kívül mégis elintéztük a felvételt, néhány napon belül eltanácsoltak. Mert hogy kevesen vannak, s nem bírnak emelgetni. Kár panaszkodni, semmibe veszik a beteg embert, hiába élt s dolgozott tisztességesen egy életen át – legyintett keserűen. – Az a szerencsém, hogy szeretett családtagjaimon kívül jó barátok vesznek körül. Icuka, a szomszédom is naponta benéz, nincs-e valamire szükségem, rendben vagyok-e. Felhívnám arra az idősek figyelmét: a műtétet követően mielőbb álljanak lábra! Elsősorban szervezetük jelzéseire figyeljenek, ne az orvos tiltására! Igaz, én is csak most vagyok okos, amikor cselekednem kellett volna, mozdulatlan maradtam. Az inaim, izmaim lemerevedtek, gyógytorna nélkül állapotom súlyosbodott.”

A család megpróbált magánúton segítséghez jutni, de a rehabilitációs nővér csak hetente kétszer fél órán át tudta volna tornáztatni a mozgásképtelen beteget. Néhány hete viszont az ismerősök ajánlottak egy házhoz járó gyógytornászt, aki naponta látogatja meg Dudík Ilonát. A több mint egyórás szolgáltatásért napi 500 koronát kell fizetni.

„A lányomék megtakarított pénzét élem fel. A családom zokszó nélkül állja a lelki és az anyagi terheket. Sikerélményem is van, a gerincem megerősödött, tudom mozgatni a vállamat, a kezemet, sőt a bal lábam merevsége is enyhül. A műtött végtagom mozgatása közben fogamat csikorgatom a fájdalomtól, de nagy bennem az akarat. A gyógytornász elégedett velem és biztat” – mondja.

Újra önellátó akar lenni

Mellékesen megjegyzi, hogy nem jogosult a magatehetetlenségi pótlékra, mivel állapota nem tartós, s az illetékesek szerint van remény arra, hogy egyszer képes lesz tolókocsiban közlekedni. Talány, hogy miből következtettek erre. Amióta ágyhoz kötött, nem látta a körzeti orvosa, holott munkaköri kötelessége lenne a beteglátogatás is. A kezdődő szürkehályogra pedig azért nem kaphat szemcseppeket, mert félévenként nem jelenik meg az ellenőrzésen.

Dudík Ilona mégsem adja fel. Emberfeletti erővel harcol magatehetetlensége megszűnéséért: „A betegségem miatt felborult a családom megszokott életvitele, nyugalmunk. Nemcsak magam miatt, miattuk is újra önellátó akarok lenni. A bajok ellenére is szerencsésnek mondhatom magam, hiszen szeretteim nem hagytak magamra.”