Mértéktelen falatozás

A karácsony többek közt a mértéktelen falatozás ideje is. Ilyenkor felborul a fogások sorrendje: édes „desszerttel” kezdjük, és csak utána következik a sós főétel. Apu hangja ünnepivé válik, a családhoz intézett szavai melegek. Diót tör, almát szel ötfelé, majd ostyára csurgatunk mézet. Én az ovális ostyáknál jobban szeretem a csőostyákat, melyek recsegnek-ropognak a fogam alatt, és sokkal jobban átsütötték őket, tehát a színük sem sápatag.

A lencselevest anyu kitűnően készíti, a kirántott hal is omlós, a burgonyasaláta ízek huncut játéka. Az estebéd alkonyatba nyúlik. És aztán megrohamozzuk a karácsonyfát. Vagyis az alatta levő szőnyeget. Ha győzzük kivárni a vacsora végét.

Szaloncukrunk sokféle volt: zselés, nugátos, kókuszos és gyümölcs ízű. Néha ugyanolyan csomagolásban bújtak meg, tehát kezdetét vette a szimatolás. Folyton szagolgattuk őket. Egykor nagyiméknál még magunk készítettük a szaloncukrokat: vettünk sötétkék szaloncukorpapírt és szeletelt nugátos csokidarabokat, sötét- és világosbarna sávokkal, belecsomagoltuk őket a papírba, aztán rájuk kötöttük a cérnát.

A mézeskalácssütésnek nem vagyok a mestere. Eddig még csak keverékporból készítettem mézeskalácsot, a félkész áruk korához hűen. Túl vékonyan terült el a tepsin a folyékony tészta, túl keményre pirítottam. Persze, nálunk semmi sem vész kárba. Lehet kemény, omlós, sikerületlen, minden a bendőnkben végzi. És ez nem csak karácsonykor érvényes.