Menjünk végre nyaralni!

Borzasztó! Reggel a szokásos tülekedés az autóbuszban. Egyesek elfelejtettek lezuhanyozni, sőt ugyanabban az öltözékben vannak, mint tegnap, aztán a többiek szívhatják magukba az izzadtságbűzt. Erősen süt a nap már reggel óta. Mindenki rohan a munkahelye felé, hogy legalább ott a hűvösön lehessen. De ott meg zsákszámra jönnek az akadékoskodó kliensek. Az egyik értetlenebb, mint a másik, mintha a nyári időszakban lelassult volna a felfogásuk. Az űrlapokat hibásan töltik ki, kérdéseiket sem képesek világosan megfogalmazni... Az ebédlőben a szakács – mintha szándékosan csinálná – olyan forró levest mér, hogy majdnem elolvad a tányér alatt a tálca. A mosdóban csak meleg víz folyik, mert a hideg vizes csap nem működik. A négy liftből kettő bemondta az unalmast, így aztán lehet választani: vagy a lépcső (nekem csak a negyedik emeletre kell mennem, de ebben a hőségben ez is rettenetesen nehéznek tűnik), vagy a lift előtt ácsorgás, hátha megérkezik valamelyik. Az a legrosszabb, hogy a nap éppen oda tűz, az ember úgy érzi, a hőmérséklet tán a 60 fokhoz jár közel. S percenként további 10 fokkal növekszik. Komolyan!

A bal karom csupa véraláfutás. Tegnap vérvételen voltam, és nem éppen a nővérke napja volt a tegnapi sem. Jól leszidott, hogy milyen gyalázatos ereim vannak. Háromszor próbálkozott, közben alaposan megforgatta a tűt a karomban., s ennek az eredménye, hogy mára kékes-lilás színben játszik. Holnapra majd megzöldül, aztán megbarnul, megsárgul – ismerem már jól ezt a folyamatot. Csak azt nem értem, miért kérdezi minden második kollégám: Jé, mit csináltál, elestél? Hát persze, hogy elestem! És természetesen a karhajlatomra, no nem? Mielőtt megütne a guta, jó lesz cetlit ragasztani magamra: Vérvételen voltam!

Rengeteg a munka! Persze, egyesek ráérnek a folyosón trécselni. Már harmadszor megyek el mellettük, s még mindig mondják a magukét. És hogy a számítógépem milyen lassú! Ráadásul visszajött az e-mail, amit az előbb írtam. Hülye ez a gép! Aha, én írtam rosszul a címet. Na igen, mert folyton megzavar valaki. Mindig kérdezgetnek valamit a kollégák, kérnek ezt-azt. Hát ez jó: a kolléganőm az én csészémből issza a teát. S mi ez a nagy zaj, nem hallom a telefonban a hívó fél hangját. Mindjárt sikítani fogok! Rémes, hogy mennyi dolgom van még, pedig már ideje lenne hazamenni. Holnap is lesz nap, mondom magamban, kikapcsolom a számítógépet, fogom a táskám, s indulok kifelé az épületből. Persze, megint nem hoztam magammal vizet az útra, s azt is elfelejtettem, hogy az utcára kilépve alaposan fejbe vág az aszfaltból visszapárolgó hőség. Mindig fel akarok rá lelkileg készülni, hogy ne érjen akkora sokk, de mindennap elfelejtem. Iszonyatosan meleg van, gyorsan szedem a lábam, hogy mihamarabb a buszmegállóhoz érjek, s hogy már száguldjak is hazafelé. Persze, a busz sokára jön, természetesen tömve van. Mindenkiről dől a víz, levegőt se lehet venni. Érjek már végre haza!

A ház előtt megállít az alattunk lakó szomszéd. Azt mondja, túl hangosan szól a rádiónk. Hogy a miénk? Hát kié? Maguk laknak fölöttünk! Megtudom, hogy legalább két órája bömböltetjük a rádiót, nem vagyunk hajlandók lehalkítani, pedig már vagy hatszor zörgette meg a radiátort. Na szépen vagyunk – szegény kutyám! Már biztosan frászt kapott valakinek a rádiójától, s ez nem elég, más valaki még a radiátorral is ijesztgeti. Felajánlom a szomszédnak, jöjjön velem, s ha nálunk szól a rádió, kárpótlásul neki adom. Lakásunkban az alaposan megszeppent kutyán kívül senki sincs, a rádiót itt is hallani, valamelyik más szomszéd lakásából jönnek a hangok. Ezt a szomszédot is, meg azt a másikat is a pokolba kívánom. Dühömben ordítani szeretnék.

Nos, ilyenkor, ilyenkor, amikor minden egyre elviselhetetlenebbé válik, amikor már a másik nézésével is baja van az embernek, amikor minden kötél szakad, el kell menni nyaralni.