Meg(k)érik a pénzünket

Ünnepek elott mintha összemenne a postaládánk. Na nem a késo oszi ónos eso, esetleg havazás következményeként, hanem a kilószámra érkezo szórólap és katalógus miatt. Az üzletláncok egymásra (és önmagukra) licitálva hirdetik karácsonyi akcióikat, és érthetetlen módon – nesze neked adatvédelmi törvény! – nevemre-címemre a legkülönfélébb csomagküldo szolgálatok postázzák árukatalógusaikat. Természetesen bennük is akciós árak, és rendelés esetén ingyenes ajándék ígérete. Ez utóbbi kitételen kicsinyég elméláztam, mert eddig úgy hittem, ajándék másmilyen, mint ingyenes, nincs is. Erosítésül fellapoztam az Értelmezo Kéziszótárt, és az „ajándék” címszó alatt a következo meghatározást találtam: „Valakinek ingyen, különösképpen szeretetbol vagy figyelmességbol adott dolog.” Hát kérem, mivel ez itt nem a reklám helye, nem sorolom fel tételesen, hogy hány nagy cég is szeret engemet. Személyesen és különösképpen, mert ugye csak nem küldenek kéretlenül személytelen ajándékot?! Az intimbetét például eléggé személyes tud lenni, nyilván azért kaptam az egyik katalógushoz csatolt termékmintából három darabot, háromféle méretben. Az pedig, hogy egy beígért autóból csak a kulcsot küldték el, azért lehet, mert a jármu nem fér el semmilyen levélborítékban. Ezen a ponton azonban eszembe jutott nyári élményem, amikor is barátnom az egyik szupermarketben vadul válogatott egy lefóliázott noi magazin példányai között. A kiadó ugyanis strandpapucsot mellékelt a laphoz, s o kereste a megfelelo méretet. „Nem igaz, hogy minden harmincnyolcast elvittek – kesergett –, hát mennyi nonek van negyvenkettes lába?! A páromnak meg nem adhatom, utálja a rózsaszínt és a fuzöldet!” agy van ez az árukapcsolással. Vagy a termék nem megfelelo, vagy a csatolt ajándék zöldebb a kelleténél. Valakitol azt hallottam, a multik igenis szeretik a vásárlóikat. Úgy, ahogy becsületesen kijelentheti a róka is, hogy szereti a baromfit. Megengedem, pozitív példám is akad (nem a szeretetre, az árukapcsolásra), mivel az egyik ételízesíto révén komplett edényfogó szetthez jutottam. Persze darabonként. Az áruházi szeretettel pedig úgy vagyok, mint a csirke a rókával. Legolcsóbb szupermarketünk például eddig sem az alkalmazottai iránti figyelmességérol volt híres. Kérdés, hogy aki a tokéje gyarapodásáért dolgozó beosztottat kihasználja és megalázza, miért szeretné a szintén az o tokéjét gyarapító vásárlót. Az akciók már Samu bácsi fuszerboltjának idejében is úgy muködtek, hogy az öregúr krétával felírta egy táblára: „Liszt: 4,60”, majd egy mozdulattal áthúzta, és aláírta „Liszt: 3,80, amíg a készlet tart!”. Mondanom sem kell, nem tartott sokáig. Az emberek ugyanis szeretik elhitetni magukkal, hogy ha sokat vásárolnak, spórolnak. Azóta ugyan jóval dizájnosabb lett a kereskedelem, ám a tulaj most is olyan árat ír ki és csökkent, amilyet akar. És mindig o nyer, hisz gyorsan elviszik a fölös áruját. Vagy, hogy pontosítsak, elvisszük, mert idonként én sem tudok ellenállni a három hússzal olcsóbb kristálycukornak, esetleg étolajnak. Most, az ünnepi szórólapozás idején ráadásul meg is inogtam egy pillanatra. Szomorú tekintetu középkorú no csöngetett be hozzánk. És megkérdezte, hogy meg tetszettünk-e kapni a fentebb említett szupermarket akciós szórólapját. Lám, mégiscsak szeret engem ez a multi, hogy ismeretlenül is így aggódik – gondoltam. Ám a szomorú tekintetu no azzal folytatta, hogy mutassam is meg a papírt. Mert neki az a dolga, hogy munkanélküli szórólap-kihordó kollégáit ellenorizze. Sajnálom, feleltem, megkaptuk, de este krumplit pucoltam, és hát a méret meg minden... A szomorú tekintetu bólintott, hogy érti. Restelltem utána szólni, hogy ha ezen múlik a lapkihordó aprópénze, s az aprópénzen vett boldog karácsonya, megyek, és kikotorászom a kukából.