Megy a vonat Pozsony felé. Lelkes fiatalok várnak minket. Most először találkozom velük, de kétségem sincs afelől, hogy jó emberek, hiszen önkéntesek...
Megéri ez nekünk? A válasz: igen!
A fiatalok munkáját két szociálpolitika szakos egyetemista lány, Csucsi és Andi koordinálja. Egyfolytában azon gondolkodnak, hogyan juthatnának pénzhez – na nem a saját meggazdagodásuk céljából, hanem hogy abból is segíthessenek az elesetteken. Persze addig sem aggódnak, amíg nincs olyan pályázat, amiből tevékenységük végzéséhez néhány fontos eszközt szerezhetnének be, hiszen van két kezük, két lábuk és nagyfokú emberszeretet munkál bennük. Csucsi nem restellte a fél várost körbejárni azért, hogy találjon egy hajléktalant, akinek odaadhatta a mulatság után megmaradt néhány pogácsát és sütit. Ehhez a tetthez nem kellett pénz. Sajnos sok ember azzal magyarázza a rászorulók irányába megnyilvánuló struccpolitikáját, hogy neki is kevés a pénze, nemhogy még másoknak is adjon. Rá kellene ébrednünk, hogy a segítés nem feltétlen pénzfüggő. Azzal, hogy a lány vitt egy kis kaját a hajléktalannak, ahelyett hogy kidobta volna a kukába, rendkívül nemes és önzetlen dolgot cselekedett. Más szempontból tekintve a dolgot, teljesen magától értetődőnek kellene lennie, hogy a felesleges élelmiszert nem a szemétbe hajítjuk, hanem odaadjuk az arra rászorulóknak. Talán majd a következő földtörténeti korban…
Csucsi, Andi és a többi önkéntes ugyanolyan emberek, mint mi, akik azt is választhatnák, hogy inkább a haverokkal elmennek semmit tenni, elfordíthatnák a fejüket, ha egy hajléktalan hozzájuk szól... Boldogabb és több lenne a világ, ha megértenénk az önkéntesség szó valódi jelentését. De nem akarjuk, mert talán le kellene mondani a drága időnkről mások számára, akiket nem is ismerünk. Azt kérdezzük magunktól: megéri ez nekünk? Kell ez nekünk? Egyszerű az a válasz, hogy nem. Nem akarunk többek lenni, nem akarjuk, hogy megszálljon egy új érzés. Nem akarjuk, hogy tudatosuljon bennünk: nem sajnálni, hanem segíteni kell. Nem tisztelni kell az önkénteseket, hanem követni...
Megy a vonat, rajta ülök, teli érzésekkel. Nem csalódtam. Látván a fiatalokat, eszembe jut, hogy az én válaszom: igen!
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.