„Még nem látszik rajtatok, hogy bajban lennétek”

– Ez a kislány én vagyok – mondja Gabriella, egy nagy halom fényképből kiragadva az egyiket. – Négyéves voltam – meséli tovább –, ma is jól emlékszem erre a pillanatra, az udvaron táncoltam, bohóckodtam. Másnap, 1959. szeptember elsején, amikor felébredtem, nem tudtam lábra állni. Gyermekparalízis, mondták édesanyámnak az orvosok. Elferdült a kezem, a vállam, nyakam. Édesanyám a következő években minden erejével és elszántságával masszírozott, tornáztatott, „kínozott”, naponta több órán át, végül – elsősorban neki köszönhetően – óriási szerencsémre egészen rendbejöttem, persze nagyon kellett vigyáznom magamra. Légzőszervi bénulásaim, asztmatikus tüneteim is voltak. Az álmaim, hogy egyszer majd színésznő leszek, örökre eltűntek. Sokáig nagyon szégyelltem a betegségemet. Többszörös energiával próbáltam a többiekkel egyenrangúvá válni.

BIZALMATLAN VOLT A FALU

Kiss Sándorné született Kovács Gabriella Zsuzsanna közgazdasági középiskolát végzett, aztán már nem tanult tovább, mert férjhez ment. Választottja tizenöt évvel idősebb volt nála, erős fizikumú, határozott, biztonságot adó embernek írja le.

– Öregebb volt nálam, meg tanulatlanabb, de ez soha nem okozott problémát közöttünk, hiszen a tapasztalata mindent pótolt, megvédett engem sok butaságtól, azt szoktam mondani, én voltam a gáz, ő meg a fék a házasságunkban.

Három gyerekük született, a legidősebb fiú most 27 éves, éppen végzett vegyész, a 22 esztendős lány a fővárosban külkereskedőnek tanul, és a legfiatalabb még csak 11 éves, általános iskolás. Gabriellát a házassága Ceglédről a közeli Újszilvásra vitte, ebbe a kis faluba, ahol eleinte bizalmatlanul méregették a helybeliek.

– Nem értették, mit keresek itt, amikor innen mindenki a városba törekszik – magyarázza. Gabriella és a férje virágot termelt fólia alatt. Sokat dolgoztak, éjszakáztak, utaztak, piacoztak. Nem lettek belőle gazdagok, de ha apránként is, azért gyarapodtak, építgették, szépítgették a házukat, és Ladával jártak. A rendszerváltozást azonban nem élte túl a „virágozás”. Az a sátorfólia, ami a nyolcvanas években 2500 forintba került, 1990 után már huszonötezer lett. A dugványok ára is legalább így, tízszeresére emelkedett. Néhány évig még próbálkoztak, hajtottak azért, hogy fenntartsák megszokott életüket, a virágtermelést, de pénzt kivenni, megélni már nem lehetett belőle. Minden megtermelt forintot visszaforgattak, a virágokra költöttek, a család életszínvonala pedig egyre csak romlott. A feladott vállalkozásra ma már csak néhány olajoshordó emlékeztet a négyszáz négyszögöles kertben, és egy rozsdás kazán, amely a fóliákat fűtötte, no meg fényképek, amelyeken egy szikár férfi néz a lencsébe a szegfűk mellől.

1995-ben Gabriella férje ágynak esett. Az addig oly erős, akkurátus, dolgos ember csak feküdt, csak feküdt, nem csinált semmit, nem szólt senkihez. Két év telt el, amíg rávették, menjen el orvoshoz. Sok év eltelt még, mire meghalt. Eleinte, éveken át, egyre csak azt állapították meg, nincs semmi baja. Életének utolsó fél évében tüdőrákot fedeztek fel nála.

– Most már tudom, megértettem, abba halt bele, hogy képtelen volt váltani – mondja Gabriella. – Képtelen volt alkalmazkodni ahhoz, hogy megváltozott a világ. Én nem ilyen vagyok. Mentem tovább, és inkább kettőnk helyett is húztam az igát. Gabriella volt tehát hosszú éveken át a családfenntartó. Mivel nagyon hiányoztak neki a növények, kitanulta a virágkötészetet. A kilencvenes évek közepén napi tizenhárom órát dolgozott nyolcvanforintos órabérért.

– Nem tudok uralkodni magamon, amikor belekezdek egy csokor öszszeállításába, beleadok mindent, nagyon szeretem csinálni, nem az érdekel, hogy mennyit kapok majd érte, azon izgulok, a vevő vajon mosolyog-e majd, amikor átveszi, vagy elhúzza a száját? Közben voltak otthon olyan esték, amikor a kisfiam megette az utolsó szelet kenyeret vacsorára – a két nagyobb már kollégista volt –, mi pedig a férjemmel csak néztük. Nekünk ugyanis már nem jutott. Szegény férjem viselte nehezebben ezt, hiszen ő korábban nagyon kényes volt az asztalra kerülő ételre, mindig azt kérte: sokat és finomat főzzek. Félretettem a büszkeségemet, elmentem még az önkormányzathoz is segélyért, de csak a fejüket rázták: „Még nem látszik rajtatok, hogy bajban lennétek.”

1998-tól Gabriella nyaranta lejárt mosogatni egy étterembe a Balatonra. A családot közben a lánya látta el otthon. – Sokszor hullott a könynyem, amíg a vécéket pucoltam a vendégek után, hogy ide jutottam, de aztán arra gondoltam, mindez nem számít, a gyerekeknek be kell fejezniük az egyetemet, nincs mese, valamiből pénzt kell keresnem. Amikor tavaly meghalt a férjem, úgy éreztem, fizikai és idegi teljesítőképességem határára érkeztem. Mintha elszállt volna az erőm, az életösztönöm, ami addig megkeményített és hajtott előre. Akkor jöttem rá, hogy már évek óta iszonyú erőfeszítéssel dolgozom, hogy fáj minden porcikám, négykézláb gyomlálok a kertben. Kértem a leszázalékolásomat. Akkor ugyanis nem lennék rákényszerítve mindenáron arra, hogy eljárjak otthonról dolgozni, ha éppen rosszul vagyok, kicsit ledőlhetnék pihenni. Ami soha nem volt jellemző rám, most igenis féltem magam, a kicsi fiamnak még sok évig szüksége lehet rám, őt még fel kell nevelnem, taníttatni szeretném.

MÁSOK MINT HAL A VĺZBEN

Gabriella végigjárta a szükséges vizsgálatokat. Első fokon Cegléden azonban csak ötvenszázalékos rokkantnak minősítették, és visszadobták a papírjait azzal, hogy azért, mert meghalt a férje, még nem szokás leszázalékolni senkit. A másodfokú orvosi bizottság is helybenhagyta ezt. Gabriella ekkor vett egy nagy levegőt, „ha szerintük nem vagyok beteg, akkor bárhogyan is érzem magam, dolgoznom kell”, majd állást vállalt egy pékségben. Napi tíz órát dolgozott, vagy a számítógép előtt ült és adatokat rögzített, vagy kenyeret szeletelt. Mindezért 24 ezer forintos fizetést kapott. Amikor az állapota súlyosbodni kezdett, és már bottal sántikált, felkeresett egy gerincspecialistát, aki gerincsérvet állapított meg nála. A doktor nagyon csodálkozott, hogy ezt a leszázalékoló orvosok nem vették észre a korábbi röntgenfelvételeken. Gabriella nemrég elment egy fővárosi klinikára is, ahol jóváhagyták ezt a diagnózist, és mielőbbi kórházi kezelését javasolták.

– Az egyik ismerősöm nevetve vágta a szemembe, hogy biztosan azért nem rokkantosítottak, mert nem fizettem, ő bezzeg odaadott százezret, aztán él, mint hal a vízben. De hát nekem nincs erre pénzem, meg különben is, úgy döntöttem, inkább a bíróságon támadom meg a visszautasított leszázalékolásomat – mondja Gabriella. – Most várok az igazságügyi orvos szakértői vizsgálatra. Nem sajnálatra van szükségem, csak harmincévi munka után egy lehetőségre, hogy lepihenhessek akkor, amikor az állapotom miatt már nem bírom a nehéz munkát. Az a havi húsz-huszonötezer forint, ami a 67 százalékos rokkantságom után járna, biztonságot adna nekem.

SZĺVESSÉGBŐL CSOKROT KÖT

Gabriella megpróbált „több lábra állni” az elmúlt években. Kis virágboltnak rendezte be például a háza garázsát. Nincs ott jóformán semmi, csak néhány árva cserepes növény; komolyabb megrendelés, mondjuk egy esküvői csokor elkészítésére, ugyanis nagyon ritkán fut be. Van még más virágkötő is a faluban, a „gazdagabbik” végén, ide legtöbbször csak a szomszédok kopogtatnak be a saját kertjükben szedett virágokkal, hogy a „Gabikát” megkérjék rá, szívességből kösse csokorba őket. Aztán még gázpalackcsere-telepet is működtet a kertjében az asszony, ebből se sokat profitál, feladni azonban nem tudja – hiába képtelen már egyedül megemelni egy teli palackot –, mivel sok idős ember lakik körülötte, nekik nagy könnyebbség, hogy nem a falu másik végére kell eljárniuk gázért. Hetente háromszor egy falubeli idős bácsinál takarít, illetve inkább végighallgatja őt, a meséit, történeteit a múltról, az életéről.

Havonta 4200 forint gyermekvédelmi támogatást kapok, 7660 forint családi pótlékot, 24 165 forint özvegyi nyugdíjat és árvaellátást, a takarítás a bácsinál tízezret jövedelmez egy hónapban, ennyit hoz a gázpalackok cseréje is, jobb hónapokban talán még virágkötésért is kapok egy tízest. Nyáron a lányom is hazaadott valamennyit a szünidei keresetéből, ennyiből élünk. A fiam próbál elhelyezkedni, már az is nagy könnyebbség lesz, ha ő eltartja majd magát. Talán visszakapaszkodtunk a mínuszból, ma például lebbencslevest meg zöldbabfőzeléket főztem, sült oldalassal, néha eszembe jut, lehet, hogy lejjebb kellene adnom, de akkor beugrik, hogy a férjem ahhoz szoktatott minket, amíg van, az ételen nem szabad spórolni. Nehezen szoktam meg itt, de tudja, végül is, jó helyre sodort az élet. Háromezren laknak a faluban, jó, ha ezernek van munkája közülük. Tavaly, a férjem halála után, szinte minden ismerősöm benézett hozzám a virágboltba, hirtelen fellendült a forgalmam. Utólag jöttem rá, azzal fejezték ki a részvétüket, hogy mindnyájan vettek egy-egy szál virágot tőlem.