Meddig tart még a vesszőfutás?

Az európai sertéspiacon kialakult túltermelési válság és a belőle fakadó árverseny hatásai nálunk is egyre nagyobb feszültségeket okoznak. Az ágazat termelési szintje már eddig is radikális mértékben csökkent, s a termelők szerint, ha nem történik kedvező változás a sertésárak rendszerében, várhatóan még többen hagyják abba az állattartás eme formáját. A jelenlegi árviszonyoknak köszönhetően ma már ott tartunk, hogy még a legnagyobbnak és legmodernebbnek tartott sertéstartó gazdaságok is nagymértékben leépítik, visszafogják a termelést. Nem beszélve a kisebb és kevésbé versenyképes termelőkről, akik már végképp lemondtak arról, hogy az egykoron folyamatos és megbízható bevételi forrást jelentő ágazatot továbbra is működtessék, fenntartsák. Nem csodálkozhatunk rajtuk, hiszen a jelenlegi értékesítési árviszonyok és a termelés bemeneti költségeinek összehasonlítása alapján minden eladott sertésen ezer korona körüli veszteséget kénytelenek elkönyvelni. A sertéshús jelenlegi 35–36 koronás értékesítési ára mellett a termelési ráfordítások kilogrammonként 42–45 korona körül mozognak.

Ilyen árviszonyok között érthető, hogy például a lakszakállasi szövetkezetben, amely az ország egyik legnagyobb sertéstartó gazdaságának számít, szintén radikálisan leépítik a sertéságazatot. A gazdaság, amely évente több mint 22 ezer darab sertést értékesített, komoly döntést volt kénytelen hozni. A szövetkezet elnöke Lelkes Péter szerint ugyan nem számolják fel teljes egészében az ágazatot, hiszen ez a vállalati stratégia egyik meghatározó pillére – s mivel uniós támogatási forrásokat is felhasználtak a modern sertéstelep kiépítéséhez, így azt működtetniük is kell –, viszont a jelenlegi értékesítési árak miatt kénytelenek a lehető legalacsonyabb szintre csökkenteni az állományukat, hogy a folyamatosan termelődő veszteséget mérsékelni tudják. Az anyadisznók létszámát például folyamatosan 1700-ról 700–750-re csökkentik, ezzel együtt a növendék- és hízóállatok számát is csökkenteni tudják. A szövetkezet elnöke szerint a termelési költségek alatti értékesítési árak miatt tavaly több mint tízmillió korona veszteséget voltak kénytelenek elkönyvelni ebben az ágazatban. Pedig a telepükön már európai mércével mérhető teljesítményeket produkálnak, a termelés gazdasági és hatékonysági mutatói nem maradnak el az európai szinttől, de mivel az értékesítési árak már huzamosabb ideje alacsonyabbak, mint a ráfordítások, hosszabb távon ezt már nagyon nehezen lehet elviselni. Véleménye szerint a helyzetet állami beavatkozás és hatékony segítség nélkül nem lehet megoldani. Tudomásul kell venni, hogy a közös európai agrárpolitika egységesnek vélt rendszerében minden ország a saját jól felfogott érdekeit külön megoldásokkal is támogatja, így támogatás nélkül esélyünk sincs arra, hogy a tőkeerős külföldi beszállítókkal felvegyük a versenyt.

Ugyanakkor az a veszély is fenyeget, hogy miközben a hazai sertéstartók fokozatosan feladják a pozícióikat, az így szabaddá tett piacon egyre nagyobb szerephez jutnak a külföldről ide betelepült vállalkozások, amelyek jóval erősebb pénzügyi háttérrel rendelkeznek, így könnyebben viselik az árverseny megpróbáltatásait.

A sertéshús termelői értékesítési ára és az előállítási költsége között hosszabb ideje fennálló aránytalanság még inkább nyomasztja azokat a gazdaságokat, amelyek nem rendelkeznek saját növénytermesztéssel, illetve saját takarmányalappal. A megnövekedett gabonaárak egyértelműen megjelentek a vásárolt takarmánykeverékek áraiban, így az tovább növelte az aránytalanságokat. Ezek a sertéstenyésztő telepek fokozatosan számolják fel az állományaikat, annak ellenére, hogy a hasznossági mutatók és hatékonysági értékek terén állni tudnák a versenyt. Azok a termelők, amelyek ezen a téren előzőleg is alacsonyabb szinten voltak, már többségükben becsukták a boltot.

A még talpon maradt gazdaságok abban bíznak abban, hogy az idei nyár elejére végre beáll a prognózisok által jelzett 1,3–1,4 eurós piaci ár, amely alapjában véve nullszaldóssá tehetné az ágazati termelést, s innen indulhatna egy verseny, amelyben már valóban a tényleges teljesítmények és a hatékonysági mutatók alapján mérné meg a piac a szereplőket. A szomszédos országok mintájára itt is szükség lenne egy országos támogatási programra, amely az ágazat túlélését biztosítaná. (Lásd a magyar példát, amelyről egy másik ismertető cikkben számolunk be.) Mert rendkívül nagy a veszélye annak, hogy a kényszerből feladott pozícióikat a hazai termelők a későbbiekben már nem lesznek képesek visszaszerezni. (sz)