Matyinak betett a madárkripka!

Nagy valószínűséggel ugyanis annak esett áldozatul a falu kutyája. Már vagy tíz éve rótta az utcákat, a portákat ezzel a muris névvel, megküzdött az idei irdatlanul hosszú tél minden gyötrelmével, de az újkori kór hisztériájának gyilkától nem tudott megmenekülni.

Nem ismerte fel a megváltozott helyzetet. Nem érezte meg, hogy az, ami egy évtizedig működött, az most már talán nem folytatható tovább. Pedig elolvashatta volna a kocsma ajtaján a kiáltványt, hogy a kóbor kutyákat le kell lőni. Elolvashatta volna, hiszen naponta járt az üzletbe a vendéglő mellé. Az Újtelekről, hol Ili nénit kísérte oda, hol meg mást, mivelhogy ő nem kóbor kutya volt, hanem a falu kutyája. Dehogy csámborgott ő el kétszáz méterre az utolsó háztól. Ő csakis az emberek közelében szeretett lenni. Gizi nenével elmenni a templomba, és a mise végét kivárva visszakísérni őt, vagy Edittel kimenni a buszhoz. Regust úgy szerette, hogy a vonat lépcsőjére ugrálva csaholta el a búcsúzás bánatát, amikor elrobogott vele a szerelvény. A mi autónk mellett pedig egészen a temetőig futott, valahányszor vissza kellett jönnünk a betondzsungelbe az Ipoly neanderében fekvő gyönyörű faluból. Ismert ő mindenkit, és ismerte őt mindenki. Gyuszi a focipálya mellől, Piciny a folyón túli utcából és Peti is, az állatorvos, aki évente beolytotta, meg ha kellett, bevarrta a sebét a fején a legendás Kurta kocsma tulajának udvarán lévő rendelőben, ha megmarta a körhintások kutyája. Talán az egyedüli hobó eb volt, amelyik fürdővizet is látott. Nem értette ugyan, hogy nyaranta egyszer Réka meg Lívi miért habzanak jobban, mint ő, amikor a pléhkádból egyenesen az udvar porába hemperedett, de azért tűrte a procedúrát, mert nem viselte, ha pöröltek vele. Azt akarta, hogy szeressék. Vannak viszont, akiket éppen az irritál, ha valaki megnyílik előttük. Nem értik, milyen jogon akar egy idegen barátkozni velük. Miért ugrik be hozzájuk csak úgy egy kis látogatásra. Matyi előtt ugyanis nem volt akadály. A kétméteres drótkerítést vagy az utcai vaskaput úgy ugrotta át, mint a pinty. Ő volt az utolsó szabad mohikán kutya, amelyik előtt nem voltak korlátok, és a portákra szabdalt préri minden kertjébe szabad bejárása volt. Soha senkit nem bántott, csak beköszönt és ment tovább. Mivel a többi bezárt kutya nem vándorolhatott, ő látogatta őket, vitte nekik a híreket. Megadta minden szuka kutyának a... tisztességet, s így ha Dodóval elvittük őt rendszeres esti cserépnéző sétánkra, hihetetlen büszkeséggel baktathatott csaholó hódolóinak házai előtt. Érdekes, hogy soha nem alacsonyodott odáig, hogy visszaugasson nekik, vagy netán nekirugaszkodjon kívülről a kapunak, és visszaacsarkodjon. Ment csak méltósággal az utcán, és büszkén mutatta: ez az én falum. Büszke volt rá, és nem csak a festőien szép fekvése miatt, hanem az emberek miatt is. Amikor ugyanis elköltözött a gazdája, és megüresedett a portája, nem veszejtették el, hanem segítették.

Megszerette ezért nagyon az embereket, de sajnos úgy látszik, épp ez lett a veszte. Kutyául elbánt vele valaki, mert csak egyenesen, kutyául volt képes gondolkodni. Nem tudta, hogy mindig akad egy túlbuzgó mócsing, aki például valami rendelet apropóját kihasználja arra, hogy visszaállítsa a „rendet”. Mert a mai másodperc pontossággal működő, túlszabályozott világ által deformált embernek marhára az agyára tud menni, ha van egy kutya, amelyik néha csak úgy beugrik a portájára, megszegi a korlátokat, és éli szabad életét. Sőt ennek ellenére a többiek még szeretik is őt. Persze, ha tényleg a mezőkön csavargott volna a diverzáns eb, dehogy vette volna a fáradságot, hogy becserkéssze őt a közös nagy ügy érdekében: a riogató madárkór terjedésének meggátolása végett! ĺgy viszont, hogy kéznél volt, csak végre kellett hajtani a hőstettet. Matyi kutya pedig sajnos nagyon kéznél és kezes volt. Olyannyira, hogy még a nyakörvét is jó néhányszor lelopták róla. Mindig kapott azonban újat, nehogy valami kóbor idegen kóbor kutyának nézze. Merthogy ő, hangsúlyozom, nem az volt. Matyi a falu kutyája volt. Lajos bá meg Sz. Lajos rendszeresen etette, mi meg amikor csak tehettük. Sokan istápolták, segítették, miként régebben a falu bolondját is, mert ő is a közösség részét képezte. Ennek köszönhetően a gyerekek az élet példáján, mindenféle ismertető kampány nélkül is, kiskoruktól megtanulták elfogadni a másságot. Természetesnek venni, hogy nem csak annak van létjogosultsága és helye a földön, aminek haszna és funkciója van. A bolond tanított. Nem baj, hogy a gyerekek néha heccelték, és még nagyobb bolondot csináltak belőle, mint amilyen volt, de megtanultak vele együtt élni, és elfogadni őt. Öntudatlanul beléjük ivódott a toleráns világkép, melybe belefér a sok kiállhatatlan pedáns ember ugyanúgy, mint a flúgosok, akik színesebbé teszik a hétköznapokat. De az elesettek is, akik megérintik a szívünket, meg a gazdátlan kutya, amelyik néha csak beköszöntött a portánkra és továbbállt. A bolond megmutatta a két végletet: A tudat korlátjaitól mentes és az uniformizált élet „szabadságát”... közte pedig az emberi világot.

Ma a falu bolondja az intézetben van, a falu kutyája pedig valószínűleg egy más világon. Minden úgy van, ahogy annak a rendszerben lennie kell.

Csak az élet lett megint sivárabb. Mint rendszerint – a rend szerint.