Maradt Tbiliszi és néhány szőlősdomb

A grúz függetlenség napját ünneplő tüntetők TbiliszibenReuters-felvételSzerdán óriási razziák a városban, a forgalom megbénul. Elrabolták egy helyi bank angol főnökét. Állítólag ők osztották az EU agrársegélyét és egyeseknek kedveztek, másoknak nem. Amíg itt vagyok, úgysem kerítik elő.

Sevardnadze ugyan 2005-ig elnök marad, de a játékosok már készülnek az őt követő időkre. S az alkalmi cirkusz itt a politikai normalitás része. Ha kicsit sem mozog a parkett, senki sem akar táncolni. Sevardnadze megteszi, amit tud, blöfföl, intrikákkal tartja magát edzésben, megkopott, de még mindig létező nyugati kapcsolataival bűvészkedik. Fiatalokat édesget magához és taszít el. Az egykori pártközponti dácsákat elnöki rezidenciává alakíttatta át. Nekik legalább nem kellett sokat költözniük. És az onnan a városközpontba vezető utat korábban is példásan rendben tartották. Egyetlen út felújítására pedig még a mostani zavaros időkben is van pénz. Családja pedig – ahogy hallom, a vej különösen ügyes – közben hihetetlen vagyont szed(ett) össze. A hatalomhoz egyébként a látvány itt nagyon is hozzátartozik. Ha az elnök egy faluba látogat, gépkocsikaravánja felett helikopterek repülnek. Ha délután megnyit egy kiállítást, az épületbe már reggeltől csak fémdetektorkapun át lehet belépni. Véletlenül ott voltam, amikor Sevardnadze meglátogatta a nemzeti könyvvásárt. Az érdeklődés dicséretes, de miért kellett a félemeleti mosdókig a folyosókon kétméterenként (titkos?) ügynököket felállítani? S ahogy az elnök jár a standok között, bennünket látogatókat a jobb kameraállások szerint terelnek a píárosai statisztaként ide-oda.

Az ország területileg szétesett. Abházia 1992 óta odavan. Dél-Oszétia a központi hatalom számára már néhány éve nem elérhető. Batumiban Sevardnadze fő ellenfele kormányoz. Maradt Tbiliszi, Közép-Grúzia néhány városával, meg az ország keleti szőlősdombjai. A szovjet végjáték idején az országot ötmilliónyian lakták. Most lényegesen kevesebben vannak, egyesek szerint talán egymillió ember is elmehetett.

A grúz–abház szembenállást egyébként a külföldi konfliktuskutatók imádják. Évekkel ezelőtt belgák akarták a két felet összebékíteni. Most egy ideje az osztrákok próbálkoznak. Egy grúz üdülőhelyen tavasszal esetjátékokat szerveztek. Mindenki ott volt, csak az igazi abházok, a szuhumi szakadár politikusok nem jöttek el. Ausztriában egy falusi szállodában ugyanez a konfliktusmegoldó csapat már hetedszer szervez „informális találkozót” grúz és abház közéleti játékosoknak. Összesen negyven politikus tanulta meg már egymást hallgatni, és a másik fél logikáját megérteni – mondja a szervező. Lehet, de egyelőre a nyilvános politikai közbeszédben ennek nyomát sem lelem.

Mindeközben máshol, egészen váratlan helyeken is nőnek az etnikai feszültségek. Most például az örmények körül. Tbilisziben 1860–70 táján az örmények még többen voltak a grúzoknál. A grúz parasztok és a nagy létszámú nemesség vidéken: falvakban, udvarházakban élt. Tbiliszi kereskedőváros volt, a kor viszonyaihoz képest az egyetlen kaukázusi metropolis. Arcát nagymértékben örmény kereskedők alakították – kezdetben csak tőkéjükkel, később építkezéseikkel és a kultúra támogatóiként is. A szovjet statisztikák szerint a hetvenes években talán a város harmada-negyede lehetett örmény. Azt még az antikommunisták is elismerik – mondja L., a harmincas kormányszakértő –, hogy Grúziát az örmény tőke fogságából a szovjethatalom szabadította ki.

A hivatalos nyilvánosságból mostanra a helyi örményeket nagyjából kiszorították. Ez persze nem újdonság, bekerítésük már a szovjet időkben elkezdődött. Kulturális elitjük zöme kivándorolt – Jerevánba vagy Oroszországba. Állítólag kiadnak még valamilyen helyi örmény lapot, de azt a belvárosban sehol sem találtam. Az itteni parlamentben egyetlen örmény politikus szerepel. „Már csak otthon beszélünk örményül, és mindenütt igyekszem jó grúz lenni. Ezért különösen bánt, ha mégis leörményeznek” – nyilatkozza. A grúz médiát nem is ő, hanem a „titkos” örmények, vagyis olyan grúz politikusok érdeklik, akiknek felmenői között állítólag örmények is vannak. A kora tavasszal így, mily véletlen, felfedezik az elnök egyik esetleges utódjának örmény édesanyját. Az esettel kapcsolatban heteken át – minden ismerősöm szerint nyilvánvalóan Sevardnadze sugallatára – a grúz média nyíltan és faji alapon uszít. Épületes kerekasztalok foglalkoznak a televízióban azzal, hogy aki vegyes családban született, jó grúz-e egyáltalán? A lapok politikusok családfáit közlik, és egy népszerű fiatal tribunus nemrég külön sajtóértekezletet szervezett, hogy elutasítsa azokat az „aljas rágalmakat”, amelyek szerint neki örmény rokonai lennének.

Az etnikai konfliktusokat egyébként tabuként kezelik. „Mi mindig is toleránsak voltunk” – állítják. Igaz, a lakosság harmada nem grúz, de ezen a tájon – így a helyi sajtó – olyan egységes, összeolvadt életstílus, mentalitás alakult ki, hogy nincs is szükség kisebbségi törvényre, azokat védő külön szabályozásra. Az ideküldött európai szakértők azonban mégiscsak szeretnének egy ilyet látni. Persze csináltak nekik egy tervezetet, de ahogy hallom, az egyelőre nem nagyon tetszik. Közben más szakértők azért ellenzik a nemzetiségi törvényt, mert szerintük túlságosan is hangsúlyozná az etnikai különbségeket, és ezzel „ahelyett, hogy a polgári politikai nemzetet stabilizálná, felerősítheti annak máris meglévő megosztottságát”. Végül is a pozitív diszkrimináció Amerikában kudarcot vallott, miért kellene most nekünk itt ilyesmivel próbálkoznunk – magyarázza helyi konfliktuskutató kollégám.

ĺgy azután nem igazán meglepő, ahogy egy helyi liberális lapban olvasom, hogy „a közösségek elidegenedtek egymástól”. Délkelet-Grúziába még a húszas években a szovjet köztársasági határok kijelölésével került egy járásnyi örmény paraszt. Őket most tanítják grúzul, eléggé erőszakosan. Nemzeti érzelmű grúz tanítók érkeznek a vidékre, hogy „segítsenek az államnyelv elsajátításában”. A parasztok meg morgolódnak, nem járnak a grúzórákra (amelyeket egyébként is egyre ritkábban tartanak meg, mert a lelkes nemzetieknek a kultuszkormányzat a fizetést persze nem küldi rendesen), és azon merengenek, hogy miért kell nekik itt most szenvedniük, és mennyivel jobb lenne, ha a maguk urai lennének.

Az általános izgalmi állapot a parlamentből és az újságokból átkerült a templomokba. A különböző egyházak, vallások ezen a vidéken hagyományosan tűrték egymást. De most itt is ökölharc folyik. Grúz nemzeti egyházi fundamentalisták támadnak rendszeresen jehovista imaházakra, összejövetelekre. Azok folyamatosan panaszokkal bombázzák a rendőrséget, amely nem hogy nem védi meg őket, hanem különböző tervezett, vagyis bejelentett találkozóikról előre értesíti a fundamentalistákat, akik azután e helyszíneken rendszeresen verik a jehovistákat. Állítólag már száz incidensről gyűjtöttek anyagot, különböző bíróságokhoz fordultak, de hiába. Most éppen Strasbourggal leveleznek. És az amerikai kongresszus valamelyik emberi jogi jelentésébe is bekerült, hogy Grúziában „erősödik a vallási extrémizmus”. Ezt a történelmi nemzeti egyház is elismeri, de szerinte a jehovisták az igazi szélsőségesek. Először is élelmiszercsomagokkal térítenek, ami ugye egy szegény országban érthető, de mégsem szép dolog. Egy sor faluban az ottaniak többsége ezért azután már át is tért. És ezek az emberek most megtámadják a történelmi egyház templomait, megszentségtelenítik az oltárt, sőt valahol feldúltak és leromboltak egy kápolnát is. S ha most egyes türelmetlen nemzeti hívők védekeznek? Hát, istenkém, mit is tehetnének?! A történelmi egyházi elitnek egyébként a katolikusokkal és az örményekkel is baja van. A szovjet időkben templomaikat az állam sokfelé elkobozta és átadta a grúz ortodoxoknak, akik most persze nem akarják visszaadni. A katolikusok még jámboran vitáznak, de a tisztán örmény falvakban a parasztok állítólag egyszerűen elkergetik a grúz papot, és visszafoglalják korábbi templomaikat.

A Kaukázusi Házban az egyik előadás végén valaki odaszól, jöjjek ki a teraszra, a csecsenek beszélni szeretnének velem. Tudtam, hogy a városban működik csecsen képviselet (diplomáciailag a grúzok sem ismerik el őket), de fogalmam sem volt, hogyan lehet kapcsolatba lépni velük. M. inkább dél-orosz vidéki tanítónőnek látszik, csak lekötött haja jelzi, hogy mozlim. A. félszemű, mozgékony arcú, szakállas férfi. Hibátlanul, idegenes kiejtés nélkül beszélnek oroszul. Néhány ezer csecsennel együtt – hosszadalmas viták után – most valahogy már hivatalosan is menekülteknek számítanak Grúziában. Megmaradtak orosz papírjaik, de kaptak egy zöld grúz betétlapot. Nem érdekes, hogy ezzel lehet-e munkát vállalni, mert munka amúgy sincs – grúzoknak sem. Nézem a pecséteket, otthon Oroszországban nem csecsen címeken, hanem a Kaukázus más vidékeire bejelentve léteztek. Az „elismert” csecseneknek osztanak ENSZ-segélyt, vagyis valamennyi lisztet, olajat, babot és cukrot. Készpénzt az ENSZ emberei nem adnak. S persze a grúzok sem. Néha előkerül valamilyen nemzetközi mozlim aktivista, aki valamennyit azért kioszt a családoknak. A hírek szerint ez azonban olyan kevés – 20-50 dollár családtagonként –, hogy az étrend színesítésére az ENSZ-segélyből kell valamit a környék parasztjainál becserélni. Például lisztet paradicsomra. Most éppen az a legnagyobb bajuk – s tulajdonképpen azt akarják, hogy ezt én mondjam majd el „odakint” –, hogy az ENSZ már nyolc hónapja visszatartja a cukorfejadagot. S hiába magyarázzák, hogy a rengeteg kisgyermeknek mégiscsak kellene valamilyen édesség, a segélyosztó tisztviselők lerázzák őket. Grúzia elvben fedezi az orvosi költségeket, de mert minden komoly kórházi ügyet az orvosok – grúzoknak is – csak készpénzért vállalnak, az állami megrendelést, például néhány sebesült komolyabb rehabilitációját természetesen elszabotálják. A. még az első csecsen hadjáratban, a 90-es évek közepén vesztette el a szemét. Tavaly Bakuban kezelték amerikai orvosok. Most mégis elkerült egy itteni klinikára. Valaki, úgy látszik, juttatott ott egy kis készpénzt a grúz orvosoknak.

A. néhány éve még buszsofőr volt Groznijban. Valamelyik bombázás után ő is fegyvert fogott. Felment a hegyekbe. Ha sebesülten is, de túlélte. Közben, valamilyen „szűrésen”, egy falu átfésülésénél lebukott. E ponttól kezdve története alapvonalaiban egybevág az orosz emberi jogvédők által gyűjtött esetekkel (s nekem éppen ezért tűnik hitelesnek). Tragikus módon semmi rendkívüli nincs benne. A gyűjtőtáborban ütik-verik, az őrök levizelik, bélsárral kenik be. Ezek már nem sorkatonák, hanem a belügyi csapatok „szerződésesei”. Azok a sátán szolgái, nem emberek – mondja. De mert nem volt seb a testén és véraláfutás a vállán – a nehézgéppuska és az aknavető ugyanis nyomot hagy –, nem bizonyítanak rá semmit. ĺgy is tovább akarják küldeni, már egy Csecsenföldön kívüli börtönbe, amikor valaki a tábori adminisztrációból felismeri. Egy régi orosz kolléga a buszvállalattól. Elengedné ingyen is, de most, hogy bent regisztrálva van, már ezért fizetnie kellene. Az ár (a jogvédőknél közkézen forgó kiváltási árakhoz képest) úgyszólván baráti: ötezer rubel és két Kalasnyikov. Gondolom, fegyvereik egy részét a katonák már eladták a helybelieknek, s valamilyen ellenőrzés előtt a készleteket most fel kellett tölteni. Honnan szedjem én ezt itt bent össze? – kérdezi. – Adok egy embert kocsival, menjetek haza egy napra a járásba. Próbáld meg – ajánlja a kolléga. A.-nak szerencséje van: valamelyik útellenőrzésnél ismerősökkel találkoznak. Kisegítik. Adnak pénzt, ő meg persze tudja, kinél lehet Kalasnyikovhoz jutni. Kiengedik, de most már nem akar még egyszer lebukni. A hágókat Grúzia felé keményen ellenőrzik, ott most nem lehet az országból kijutni. Átmegy Dagesztánba, s onnan a hegyeken át az azeri oldalra. Most nemigen tudja, hová hogyan tovább. De egyelőre úgyis az orvosok jönnek.

Tbiliszi, 2002. augusztus