Mára már a kibucok sem a régiek

Több tucat melegházat működtetnek, nyáron ventillációval és párásítóval, télen fűtésselA szerző felvételeAz utóbbi években sok minden megváltozott – mondja, de nem részletezi, mire is gondol. A házak előtt, a járdán szemétkupacok. „Napok óta sztrájkolnak” – világosít fel. Egy autó nyitott ablakából orosz sláger harsog ki. A taxis megjegyzi, Izrael hat és fél milliós lakosságának egynegyede immár oroszul beszél. A pénzváltóknál, az ezüst- és aranyboltoknál, üzletekben ott van oroszul is a kiírás; a szállodában, ahol laktam, késő este megjelentek a kihívóan öltözött, oroszul beszélgető hölgyek, akiknek foglalkozása aligha lehetett kérdéses. A kilencvenes évek elején, a Szovjetunió összeomlásakor évente majd kétszázezer új betelepülő érkezett, azóta számuk évi ötvenezerre csökkent.

A szállodához érkezve, a búcsúzáskor a taxis megkérdezi utazásom célját. Amikor mondom, hogy az Izraeli Export Intézet meghívására a mezőgazdasággal, a világ élvonalát képviselő izraeli öntözéssel, az agrártechnológiával ismerkedem, csak annyit jegyez meg: „már a kibucok sem a régiek”.

Egyébként sem Tel-Avivban, sem vidéki utazásaimkor nem tapasztaltam rendkívüli biztonsági intézkedéseket, nemigen láttam országúti katonai ellenőrző posztokat. Igaz, a házigazdák ezúttal nem vittek minket – egy népes külföldi újságírócsoportot – a megszállt palesztin területekre. Tel-Avivban nyugodtan lehetett sétálni az utcákon, a parkokban, vásárolni az üzletekben, étkezni az éttermekben. Legfeljebb a szatyrokat, táskákat ellenőrzik a boltok, a szállodák bejáratánál.

A Holt-tengertől délre sivatagot vár a látogató, s helyenként ugyancsak meglepődhet, mert jelentős területeket – több mint 125 ezer hektárt – meghódítottak az agrártermelésnek. Már ahol van lehetőség az öntözésre. A Negev-sivatag Izrael területének 52 százalékát foglalja el, errefelé évente csak 50–200 milliméter csapadék hull. Az északi Kineret (Galilea)-tótól kiinduló nemzeti csatornarendszeren évente átlagosan 400 millió köbméter vizet pumpálnak a tengerparti területek, illetve dél felé. Drága a vízdíj, szigorú kvótát szabnak meg. Az utóbbi fél évszázadban a hektáronkénti vízfelhasználás nyolcezer köbméterről ötezerre csökkent, holott az agrártermelés több mint tízszeresére nőtt. A mezőgazdaság Izrael nemzeti termékének kevesebb mint két százalékát adja, az exportból azonban három–négy százalékkal (évi 1,5 milliárd dollár) részesedik, a foglalkoztatottak száma pedig csökken. Napjainkban 65 ezer ember, az aktív lakosság három százaléka él az agrártermelésből, nagy többségük a kibucokban és a szövetkezeti társulásokban, a moshavokban. Felkeressük az Arahvában még 1986-ban létesített Yair kutatási és fejlesztési kísérleti állomást. Shlomo agrármérnök – amúgy rövidnadrágban, trikóban – kísér körbe minket. Életéből húsz évet szentelt a Negev-sivatag „meghódításának”. Állami és alapítványi pénzekből, bilaterális (világbanki) programokat megpályázva tartja fenn magát az állomás. A cél: kikísérletezni a sivatagi körülmények között az optimális talajmintákat, a vízösszetételt, a víz újrafelhasználását, öntözési és műtrágyázási technikákat, melegházi feltételeket a zöldség- és virágtermesztéshez. (Hollandia után Izrael az európai virágpiac legfontosabb ellátója.) Több tucat melegházat működtetnek, nyáron ventilláció és párásító, télen fűtés, minthogy a hőmérséklet éjjelente tíz fokig is lesüllyedhet. Itt minden automatizált, s egy 1300 négyzetméteres, jól felszerelt melegház költsége tízezer dollár.

Az egyik melegházban – pedig lehet vagy 35 fok – pulóverben, az arcot is takaró kötött fejfedőben dolgoznak a férfiak. Thaiföldi vendégmunkások. A kísérleti állomás igazgatója megerősíti, hogy náluk és a környező gazdaságokban is alkalmaznak thaiföldieket. Palesztinokat azonban nem. Az igazgató szerint „biztonsági okokból szóba sem kerülhet” palesztinok beengedése ebbe a körzetbe.

Néhány kilométert utazunk a Jordán folyó most kiszáradt medre mellett a „Béke útján”, az aszfaltozott úton járművel nemigen találkozunk. Az út mellett alacsony drótháló jelzi a határkörzetet, két izraeli katonai megfigyelőpont mellett is elhaladunk. Az Avahra Moshav (szövetkezet) települése körül magas dupla drótkerítés, kívülről olyan, mint egy katonai telep. Aztán melegházak százai a sivatagos területen. 125 farmer tömörült a szövetkezetben, mindegyik család 4,5 hektárt birtokol. Az egyik zöldpaprika-ültetvényen kis lánctalpas, motoros öntöző jármű halad. Mindössze 60 cm széles, egy helyben megfordul. A „feltalálók”, a Raz testvérek Tel-Avivban öntöző berendezésekre szakosodtak, ez a kis jármű tíz különféle szórófejjel működik. Hat ember munkáját helyettesíti. Az ára? 11–12 ezer dollár – így a válasz.

A statisztika szerint a mezőgazdasági dolgozók havi átlagjövedelme 1600 dollár, önmagában is magyarázat a gépesítésre. A Galilea-tó délnyugati partjánál jöttek létre az első kibucok a XX. század elején érkező zsidó telepesekből. Egyik az Afikim kibuc, amely az utóbbi években Izrael határain túl is világhírű lett a számítógépes tehéntenyésztési és tejtermelés-irányítási rendszerüknek hála. Lám a kibuc, ez a kommunisztikus, közösségi társulás a fennmaradáshoz rákényszerül a tőkés elveken működő vállalkozásokra. Az Afikim kibuc elnöke és a parasztcsaládok ma sem kapnak fizetést, ám az Afikim számítógépes termelésirányítási rendszer vezérigazgatója, s a vállalkozás valamennyi, 115 alkalmazottja munkabérből él.

A külföldi újságírócsoportnak szervezett üzletember-találkozó Tel-Avivban meggyőzött arról, hogy számtalan izraeli cég szakosodott a mezőgazdasági gépek és berendezések gyártására, s valamennyi terjeszkedni akar a hazai piacon túlra. Az izraeli agrárszektor számára – mivel a művelhető területek és a felhasználható víz korlátozott – létkérdés a kutatás és a fejlesztés. Irigylésre méltó, hogy a kormányzat mekkora pénzeket fordít ezekre a feladatokra. A Volcani kutatási-fejlesztési intézet oktatási központjában és 52 laboratóriumában majd ezer embert foglalkoztat 60 millió dolláros évi költségvetéssel. Ennek felét a minisztérium adja, amely – mint Isaac Lidor főigazgató említette – évi 250 millió dollár büdzséjéből 60 millióval támogatja az agrárkutatást és -fejlesztést. (A kibucok és a szövetkezeti társulások, miként az egyéni gazdák is jövedelmük egy bizonyos hányadát, 1–1,5 százalékát befizetik az agrárfejlesztés támogatására.)

A Tel-Avivtól húsz-egynéhány kilométerre lévő Sefayim kibucban a mezőgazdasági és a külügyminisztérium közös szervezésében évek óta nemzetközi agrár tanközpont működik, ahová a világ legkülönbözőbb pontjairól fogadnak szakembereket rövidebb-hosszabb turnusokra, hogy megismerkedjenek az izraeli fejlesztési eredményekkel. Abraham Edery igazgató közli: évi működési keretük 50 millió dollár. A tanközpont fenntartási költségeihez izraeli vállalatok is hozzájárulnak. Nem mondja, de nyilvánvaló, a cégek remélik, hogy ez a befektetés megtérül a külországok megrendeléseiben. Számításaik alighanem beválnak, hiszen egyik beszélgetőpartnerem szerint Izrael – említett évi 1,5 milliárd dollárnyi – mezőgazdasági exportjánál jóval nagyobb értékű, ami befolyik az agrártechnológia, a szaktudás, a licencek, a gépek és a berendezések külföldi értékesítéséből.

Tel-Aviv–Arahva, 2002. december