Már nyugosznak a völgyek

Egy jó könyv születéséhez mindig szükség van erős érzelmekre, jelen esetben sajnos ez egy haláleset. Hajtman Béla Már nyugosznak a völgyek című könyvével édesapjának állít emléket, napló formájában, ami hozzásimul a gyász bensőséges hangulatához.

Az egyik kulcsszó számomra a csönd. Túlvilági, emberfölötti nyugalmat érzek ebben az egyszerű fogalomban, melyet kevés ember élhet át. A világban az emberek keltenek zajt, Isten csöndességet nyújt annak, aki el tudja fogadni sorsát, hitét. Hajtman Béla nem belenyugvást kér, hanem megbékélést, lelki nyugalmat, csöndet. Mindannyian megkérdezzük egyszer, ,,Miért pont velem történik mindez?” Csak akkor tudjuk elfogadni sorsunkat, ha megtanuljuk, mi az alázat a felsőbb hatalom iránt. Ezt a hitet erősítette bennem ez a könyv.

Azt hiszem, Hajtman Béla olyan ember, aki nem fél megmutatni magát a világnak. Nem akar megfelelni, csak magának és Istennek. ,,...csak önmaga iránt van az embernek kötelessége”– írja du Gard. Fontosnak tartom ezt, hiszen lassan szinte már csak a külsőségek számítanak világunkban. A belső értékeket felváltja a külcsín imádata. A szépség, a megjelenés, fontosabb a lélek tisztaságánál, a szavak tartalmánál. A gyász olyan lelkiállapotot eredményez, melyben el kell merülnünk legbelsőbb gondolatainkban, meg kell vizsgálnunk viszonyunkat a világgal, az elhunyttal, a környezetünkkel. Fájdalmas számadás ez, ugyanakkor minden ilyen lelki munkával finomodunk, fejlődünk, átalakulunk.

,,A gyászban értettem meg, hogy egyszer mindenki magára marad... ki hosszabb ki rövidebb idő alatt küzdi le az életét.” Talán ez a legnehezebb küzdelem, mert nincs igazi ellenfél, nem segít a diplomácia. Egyedül állunk egy olyan felsőbb hatalommal szemben, amelyet csak sejtünk, de igazán nem ismerünk.

Másfél nap alatt olvastam el a könyvet. Könnyed, olvasmányos stílusa röpíti az olvasót. Az első és utolsó oldal között bepillantunk egy életbe. Valóság ízű minden, mert tényleg a mindennapok képeit kapjuk vissza. Nem fiktív, erőltetett izgalmakat, hanem valós mintát, egy olyan ember mindennapjait, akinek több fronton kell megállnia a helyét.

A napi fohász is helyet kap a gondolatok áramlatában. Ettől olyan bensőséges, mintha csak hárman lennénk, az író, az olvasó, és maga Isten, vagy ahogy a könyvben olvashatjuk, a Mester, a lélek, a világ Mestere.

Azt írja Hajtman Béla, hogy elvesztett szerettünk bennünk él mindörökké, erről József Attila szavai jutnak eszembe: ,,Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. / Elszomorodom néha emiatt – / ez az elmúlás. Ebből vagyok. »Meglásd, / ha majd nem leszünk...« – megszólítanak.” Igen, talán mi vagyunk az élő sírkövei szüleinknek, bennünk van, ami bennük élt, mi visszük tovább, ami a pusztulásnak ítéltetett. Persze, mindenki hagy maga után űrt, mértéke attól függ, hogy mennyien, mennyire szerették, milyen életet élt. A hiány nem pótolható sohasem, mert ,,a szeretteink után maradt űrnek betöltetlennek kell maradnia. Még ha fáj is.” (Hajtman Béla: Már nyugosznak a völgyek, AB-ART Könyvkiadó 2005)