Magyarisztán very-very harasó!

– Te nem vagy normális. Az afgánok őrültek! – kommentálta a döntést Reza, iráni segítőm, mindenesem a teheráni utcán, a körülöttünk álló kíváncsiak pedig együttérzően forgatták a szemüket. Rezában a kérlelhetetlen őszintesége fogott meg, de most örültem volna egy kis eufemizmusnak, bármilyen ronda szó is. – Tudod, mi vár rád ott? – jött közelebb, és úgy suttogta: – A halál.

Tartottam hát az országtól, de nem csak én; Afganisztán és korábbi nevei évszázadok óta rettegést váltanak ki az utazókból, és ezen az utóbbi idők sem javítottak. Kőrösi Csoma Sándor is csak rosszakat mond „az Északi Hágók vad népeiről”, akik szórakozásból öldösik a karavánok utasait, nem ismernek kegyelmet. Sőt a tálibok a háború óta eltelt egy év csendjét éppen most kezdik megtörni, a szélsőséges iszlám szervezet mozgolódik, újraszerveződését az ismét felvirágzó drogkereskedelemből és emberrablásokból finanszírozza. Az elsődleges célpont: a fehér bőrű idegen.

Az iráni–afgán határ jeges hágóján haladunk át, mikor valaki megszólal mögöttem. – Hasíííst? – fut végig a buszon a halk kérdés, mint egy borzongás. Nem fordulok hátra, csak megrázom a fejem.

A baljós hangulat azonban odébb száll, mikor felcsendül egy afgán kisfiú éneke. Teli torokból és teli szívvel énekli megrendítően szomorú dalát. Olyan elementáris szépségű, hogy mindenki megfordul, sőt egy idő után előreültetik, énekeljen a sofőrnek is.

Ennek ürügyén szóba elegyedek Mohameddel, aki vendégmunkás, és – több tízezernyi afgán társához hasonlóan – építkezéseken dolgozik Iránban. A busz velük van tele, no meg egy-két hazatérő menekülttel, mint például az idős házaspár mellettem. Azért csak most térnek vissza, mert egészen eddig nem is volt úti okmányuk.

A határra érve leszállunk a buszról, majd be a poros határőrségre, melyet most építenek. Ez is jelzi, milyen lassan alakulnak a kapcsolatok a két ország között: a teherautók mellett az egyetlen összeköttetés a napi egyetlen buszjárat. Az útlevélkezelőnek alig merem átnyújtani az úti okmányomat, mert éppen úgy néz ki, mint ahogy az Ezeregyéjszaka gonosz kufárjait elképzeli az ember. Szerencsére egy nagyon kedves őr széles mozdulatokkal angolul (!) beinvitál a szobájába. De hamar kiderül, hogy ennyit tud csak, mert nemrég kezdte a nyelvtanulást; a többit kéz-láb nyelven mondja el. Régi harcos: oroszul már jobban megy neki, több ideje volt megtanulni a nyelvet...

Magyarisztán very-very harasó! – mondja, amikor az útlevelemet kezébe veszi.

Ebben a mondatban minden ott van – a három nyelv keveredése tévedhetetlenül jelzi, hogy a földkerekség melyik pontján járunk. Mintha kitalálná a gondolataimat, felvillantja foghíjas mosolyát, és kezembe csapja az útlevelemet: – Welcome to Afghanistan! Isten hozott Afganisztánban!

A pár száz méteres senki földje után az első kép, amit meglátok Afganisztánból, a „fogadóbizottság”: a kerítés túloldalán éhes, vad szemek mérik fel az anyagi helyzetemet, életkoromat, erőmet, talán még a nemzetiségemet is (az amerikai kormány adja a legtöbbet az elrabolt állampolgárért). Ott állnak a pénzváltók, taxisofőrök, és rám, az egyedüli nagy csalira várnak. Nyelek egyet, gyorsan pénzt váltok (azért alkudozom is), majd párat lépek a taxik felé. Azonnal rám szállnak a taxisok, mint a legyek, kezdek aggódni a bőrömért. Rengetegen kiabálnak, lökdösnek, kész tömegjelenet. „Hát éppen az ilyen helyzeteket kellene kerülni” – fut át agyamon, amikor a hátunk mögött felbúg egy motor, a tömegben utat vág egy fehér gépkocsi, csak úgy porzik az út, ahogy odafarol mellém a hirtelen támadt űrben. Ismerős arc néz ki az ablakán: – Pattanj be! – Mohammed az. Beszállok, és megmentőmmel elviharzunk Herat felé.

Felsóhajtok a golyó lyuggatta szélvédőjű kocsi viszonylagos biztonságában, és szétnézek a szinte marsbéli tájon.

A vén Selyemúton haladunk, és akár bátor középkori kalmárnak is képzelhetném magamat, hiszen a karavánút fénykorának megfelelő körülmények uralkodnak: földút, középkori vályogfalvak. Ahogy a késő délutáni fényeket, a széllel birkózó-lebbenő burkákat nézem, olyan érzésem támad, hogy most először valami másnak léptem át a küszöbét, egy másik világba tettem be a lábam, ahol nem érvényesek a jól megszokott törvények, szabályok. A gyerekek nem ismernek más törvényt, csak a háború kegyetlenségét; kezükben, ami játék puskának tűnik, valóban gyilkos fegyver, játék tankok helyett kiégett orosz tankokkal játszanak.

Az idegen-szép táj felé fordulok vigaszért, a nagy fehér óriásoktól, a fenséges Hindukus vonulatának előhírnökeitől vad sivatag választ el. Azonban még a lakatlan területek is tele vannak a háború sebeivel, mivel az út menti óriási, négylábú villanypóznákat a tálibok (bosszúból?) félbe vágták. Most, mint csonka felkiáltójelek hevernek a sivatagban: a múltra emlékeztetnek. Még az állatok sem olyanok, mint gondolnánk: a tevék a száguldó autók mellett meglepően nyugodtaknak tűnnek, békésen legelésznek. Ők is a háborúk áldozatai, az ópiumozott tevék.

A helyi törzsek folytatják a drogcsempészést: a tevéket először rászoktatják a kábítószerre, majd megtanítják nekik, hol kapnak a határ iráni oldalán „anyagot”. A pár nap alatt drogra kiéheztetett tevéket a következő alkalommal már egyedül, kábítószerrel megpakolva küldik a zöldhatáron át Iránba.

Alig vagyok egy órája az országban, de máris megpróbálok mindent, hogy elfeledkezzem arról, hol is vagyok. Nem sikerül, de ráeszmélek, felesleges is. Afganisztán az, ami: bárhova nézünk, minden kis részletében ott van az egész. Nem is szabad elfordítani a fejet, oda kell nézni. Hogy lássuk, mit is tett a háború.

Herat, 2004. január