Ma már más a fesztiválhangulat

Négyszemközt beszélgetni azonban a kizökkent körülmények dacára is lehetett. Szándékosan a megszokott fesztivál hét napjainak egyikén, és persze a megszokott környezetben, tehát Jókai Mór szülővárosában. Éspedig Varga Annával, a városi művelődési központ tavaly nyugalmazott igazgatónőjével, s így hosszú esztendőkön át a Jókai Napok háziasszonyával is. De nem tévednek azok sem, akiknek a hatvanas-hetvenes évek szavaló- és prózamondó versenyeire vagy a néhai Kiss Mihály vezette Petőfi Irodalmi Színpad előadásaira emlékezve Laboda Anna nagyszerű előadóművészi tehetsége sejlik föl a memóriájukban. Társalgásunkban – mintha mégiscsak zajlana a fesztivál – a jelenről szólva a múltat is ébresztgetjük.

Kedves Anna, egyszerű munkáscsaládból jössz. Viszont ha nagyon leegyszerűsítve akarom jellemezni a pályafutásodat, akkor azt állapítom meg, hogy érdekes és tartalmas értelmiségi közéleti pálya a tiéd. Mi vezetett annak idején, hogy egyáltalán a művészetek, majd a szó eredeti értelmében éppen a népművelői szakma iránt érdeklődj?

Egy lány számára egy munkáscsaládban a szülők szava általában valóban meghatározta az ember sorsát. A szüleim, de főként az édesanyám célja volt az, hogy okvetlenül tanuljak tovább, minél jobb műveltséget szerezzek. Ő erről úgy beszélt, hogy az életben nem tud mást útravalóul adni nekem. Így lettem 1968-ban gimnazista Komáromban, ahol Gáspár Tibor volt az osztályfőnököm. Tanárként az ő neve fogalom volt. Azonnal engem is bevont az iskola vers- és prózamondóinak körébe. Ennek révén pedig egyhamar a Jókai Napok rendezvényeibe is belecsöppentem, mígnem hamarosan az szintén kiderült, hogy a szép szó művészete hozzátartozik az életemhez. Ezért már a gimnazista éveimből is rengeteg döntő emlék él bennem. A tanár úrtól megtanultuk fenntartással nézni az ideológiai és társadalmi folyamatokat. Még a Szakszervezetek Házában – akkoriban ott zajlott a Jókai Napok előadásainak zöme – úgy vittük színre például a szovjet költők estjét, hogy az a hetvenes évek keményvonalas nézetvilágát kijátszva ellenzéki hangvételével hasson. De az is megtörtént, hogy a már diákkorában önállóan rendező Kiss Péntek Józseffel a fiatal nemzedék lázadását tükröző színpadi összeállítást vittünk színre, és őt ezért a kizárás fenyegette az iskolából. Páran ekkor azt mondtuk Gáspár tanár úrnak, ha az igazgató tényleg meglépi ezt a kicsapást, mi szintén távozunk a gimnáziumból. Végül a tanár úr elsimította az egész ügyet. Ezek mind életszerű és felejthetetlen mozzanatok. És nekem nemcsak a gimnáziumi éveimhez kötődnek szorosan, hanem a Jókai Napok múltjához meg hát az országos amatőr művészeti mozgalomhoz is.

Eszerint te lényegében belenőttél ebbe a sajátos kötődésű világlátásba. Amely ha mélyebben az örvényébe húz valakit, azt már a felszínre bukva is csak ritkán engedi más irányba tempózni.

Talán még az egyetem elvégzése után sem gondolkoztam el igazán komolyan ezeken a dolgokon, bár tagadhatatlan, hogy nagy elhatározással mentem Izsára népművelőnek. A helyi fiatalokkal tánctanfolyamokat, kiállításokat és persze irodalmi színpadot szerveztünk. Utólag sem mondom, hogy mindig minden olajozottan ment, de nekem a legnagyobb elismerést az jelentette, amikor azok az izsai srácok egyszerre csak előálltak egy maguk szerkesztette verses összeállítással, tőlem pedig csupán azt várták, hogy nézzem meg a kész előadást és mondjak róla őszinte véleményt. Hogy ezt a sikert ott elértem, az összes igyekezetemet igazolta. De nem kevésbé azt is, hogy Budapesten végzett egyetemi tanulmányaim után érdemes volt visszajönnöm ide, a Felvidékre.

Manapság már kevés szó esik arról, hogy anno, még az I. Jókai Napokat megelőzően és ugyancsak Komáromban megtartották az Országos Magyar Szavalóversenyek nyolc-kilenc évfolyamát. Ma már ez történelem, mégis érdemes feszegetni, hogy ez volt-e az a szilárd alap, amely azután sokáig szinte szárnyalni engedte a ráépülő, bő egyhetes ünnepi fesztivált?

Ez jó kérdés. És érdemtelenül ritkán jön szóba. Persze, nem filozofálni kell ezen. Hanem a múlt kevésbé ismert részleteit kutatva tényként és örömmel nyugtázni, hogy igen, számos tekintetben azok a szavaló- és prózamondó versenyek egyrészt kinevelték, másrészt helyzetbe hozták azt a gárdát, amely aktív szereplőként, rendezőként vagy „csupán” támogató érdeklődőként a Jókai Napokra is szívesen visszajött Komáromba. Duba Gyula figyelmeztet 2013-ban, a fesztivál 50. évfolyama műsorfüzetébe írt visszaemlékezésében arra, hogy a múlt század ötvenes éveiben szerveződött csehszlovákiai magyar intézményesített kultúra – és ide sorolható az akkori országos szavalóversenyek tradíciója is –, képletesen szólva, termékeny talajba tudta elvetni az anyanyelvi művelődésünk tápláló kenyerét biztosító gabonát.

Tőzsér Árpád pedig ugyanott, emlékezetében a hatvanas évek szabadabb szellemiségére utalva, érzelmi és nyelvi tekintetben az itteni magyarság polgári „forradalmának” tartja a Jókai Napokat!

Gondolom, ha annak idején az országos szavalóversenyeken elhangzó költemények és prózák üzentek e vetélkedők publikumának, akkor a színjátszó csoportok, illetve a hatvanas évek második felében sorra alakuló irodalmi színpadok zöme a témaválasztásukkal már társadalmilag meg is szólították a közönséget. Főként ez az utóbbi mozgalom volt a másként gondolkodás, a szókimondás hazai magyar színpadokon megelevenedő formája. Az 1968–1969-et követő időszakban pedig a Jókai Napok egyre határozottabban lett a társadalomra nehezedő ideológiai teher súlya alól kiutat keresők, együtt gondolkodók, az egyes előadásokkal véleményt mondók találkozója. A fesztivál hangulatán évről évre az érződött, hogy a szív, a szándék, az együvé tartozás országos amatőr színházi tevékenységünk fóruma kíván lenni. Ez a felfogás uralta egészen a nyolcvankilences rendszerváltásig.

Évfolyamai számának gyarapodásával a Jókai Napok, áttételes értelemben, szinte terápia is lett?

Annak természetszerűleg nem volt felírható. Bár bizonyos fokú igazság rejlik a felvetésben, hiszen a hetvenesnyolcvanas években valóban nagyon sokat tanultunk egymástól. Az erőgyűjtéstől a küzdeni akarásig. Ha most gondolok vissza azokra az esztendőkre, mi legfőképpen egyvalamit tudtunk: hogy létezni akarunk, szeretjük a Jókai Napokat, mert az a mi fesztiválunk; hogy közös gondolkozásunk kovásza. Akkoriban ez olyan erő volt, amit egyszerűen nem lehetett lesöpörni. Számunkra ez a fesztivál volt, mondhatni, a hatalmas levegővétel.

Ezért nem tudta bedarálni a diktatórikus politika?

Valószínűleg igen. Visszapillantva a fesztivál régi évfolyamaira, ez az egyhetes tavaszi rendezvény tulajdonképpen szellemi erődítménynek tűnik föl. Úgyszólván évről évre azt sugallta, belül kell győztesnek lenni.

Ezt a szép emlékeket fényesítő emelkedettség nélkül is így tartod?

Természetesen. Ráadásul a fennállásának első két-három évtizedében a Jókai Napokra érkező csoportok egy nálunk társadalmilag összehasonlíthatatlanul bonyolultabb korszakban tudták az 1930–1940-es nemzedék, illetőleg a nehéz ötvenes években született korosztály létkérdéseit feszegetni. Itt, Komáromban akkoriban még a fesztivál minden napján néha három telt házas előadáson. De az egész dél-szlovákiai régióban is, hiszen a fesztiválszereplés reményében Pozsonytól Nagykaposig működtek az amatőr együttesek. Így a Jókai Napok minden újabb évfolyamát gondos szakmai válogatásnak kellett megelőznie.

Ünneprontásnak érzed, ha azért azt is felhozom, hogy manapság, sajnos országos szinten, annál kevesebb szó esik az amatőr színjátszásról. Irodalmi színpadot csak elvétve találni, színjátszó csoport szintén számottevően kevesebb működik, kurtább lett a Jókai Napok időtartama, és hát a közönség létszáma is megcsappant…

Ma már valóban más a fesztiváli hangulat, és a Jókai Napok irányultsága is egészen más, mint az idősebbek emlékeiben élő időkben. Most már nem az a fórum, ahol elsősorban küzdünk, a számunkra fontosat hangsúlyozzuk, hanem elsődleges szempontként a szakmai kérdések, a színpadi formák művészi eszközei kerültek előtérbe. Ennek érdekében – ha nem közvetlenül a fesztiválhoz kötődően is –, de mintegy szakmai felépítményként jó pár éve működnek már a nyári színjátszó táborok, ahol mind hazai, mind magyarországi szakemberek által irányított továbbképzés zajlik. Ennek köszönhetően fokozatosan megjelenik egy új generáció, amelynek gondolatvilága és színpadi eszköztára főként korszerű kifejezési formákra épül. Persze, nagy utat kell még bejárnunk, hogy a Jókai Napok ne „csupán” egy legyen a hazai magyar országos fesztiválnaptár rendezvényei közül, hanem szakmai nívó és tekintély dolgában tudja majd felülmúlni a komáromi amatőr színházi találkozó 1990 előtti évfolyamainak egyelőre szinte legendásnak tűnő lelkesültségét.

A rendszerváltás után a Jókai Napokat is „behasználta” a politika?

Igen, bár az amatőr művészeti munka egészét nézve akkor nemcsak a színjátszó mozgalmunk volt az, ami megtorpant, hanem egy általános törés állt be. Megszűntek a költségvetési támogatások, és a szlovákiai magyar intézményeket elérték a gyökeres strukturális változások. Több vonatkozásban szinte légüres térbe csúsztunk. A kialakult helyzet aggasztó példája volt, hogy a Jókai Napok harmincadik évfolyamának megrendezése sokáig bizonytalan volt. Ezt az idegölő szituációt, az utolsó pillanatban, Komárom akkori polgármesterének, Pásztor Istvánnak a hozzáállása és az 1993-as fesztivál költségeinek tetemes részét átvállaló vállalkozók segítsége oldotta meg. Ez az összetartás, ez a hatalmas erő és akarat lendített bennünket előre abban, hogy a várossal közös megoldásmódokat találva, főrendezőként a Jókai Alapítvánnyal együtt, a megújulás útjait keressük. És lépésről lépésre új arculattal gazdagítsuk a fesztivált.

A városi művelődési központ igazgatónőjeként kis híján három évtizedig voltál a Jókai Napok háziasszonya. A gondos tervezés mellett nyilván sok jó döntést kellett hoznod.

Ha most szabadon értelmezhetem Németh László egyik figyelmeztetését, akkor visszakérdezek: mik a jó döntések a relativitások világában?