ĺZLIK – NEM ĺZLIK

Vannak emlékezetes evészetek, ételek. Nagyon-nagyon jók, és borzalmasan rosszak. Rovatunkban ismert személyiségeket kérdezünk arról, mely ízekre emlékeznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan elfelejtenének..., ha tudnák.

Világi Oszkár ügyvéd

Öt vagy hat évvel ezelőtt Kubában voltam, ahol búvárkodtunk egy kicsit, s a kubai vezetők langusztarákokat hoztak fel a tenger mélyéről. Ott helyben megtisztították, felszeletelték, és sör-olaj-só-ketchup mártásban megfőzték a hajón. Olyan volt, hogy nem lehetett abbahagyni. Az ízvilága, a harmóniája leírhatatlan! Az ember még akkor is ette, amikor már érezte, hogy abba kellene hagyni. Már tényleg nem bírtunk, de csak ettük, ettük. Evés közben eszembe jutott, hogy a nagybátyám sokszor mondta, az a halászlé, amelyet tegnap kifogott halból készítenek, már nem halászlé. Sosem értettem, hogyan lehet valaki akkora ínyenc, hogy megérzi, friss-e a hal, de igaz lehet, mert ez a frissen kifogott rák felséges ízű volt!

Budapesten járva libacombot rendeltünk egy étteremben, s amilyen étvággyal fogtunk hozzá, a bekapott falatok számával egyenes arányban úgy lohadtunk le. A libahús káposztával természetesen már magában sem lehet rossz, elég nehéz elrontani ezeket az elsőrendű nyersanyagokat, itt viszont sikerült. Nem volt friss, és túlságosan zsíros volt. Komolyan mondom, hogy hazafelé jövet meg kellett állnunk, s az én gyomrom két hétig nem bírt helyre jönni a libapecsenyétől. (malév)