Második éve van érvényben az új horgászati törvény Szlovákiában, amely végre kemény kézzel bánik a rabsicokkal. Most már nemcsak kihágásnak, hanem bűnténynek számít az orvhalászat. Az évtizedekig morgolódó horgászok megnyugodhatnak kissé: nem azért fizetnek magas árat szeretett hobbijukért, hogy mások mázsaszám lopják a halat, és vendéglőket lássanak el.
ĺrott és íratlan szabályok
Túlzott tilalmak
Talán a legértelmetlenebb, a rablóhalazó horgászok számára a legfájdalmasabb előírás az éjszakai horgászat tilalma. Szlovákiában csak két nyári hónapban (július, augusztus) engedélyezett az egész éjszakai horgászat, márpedig a legtöbb rablóhal – a csuka kivételével – elsősorban éjszaka táplálkozik, nem beszélve például a menyhalról, amely kimondottan éjszakai hal, ráadásul télen ívik és táplálkozik. Vagyis, mondjuk, november végén, délután hatkor, amikor éppen beindulnak a menyusok, a horgász kénytelen összecsomagolni a cuccot, és elhagyni a terepet. Hogy a júniusi, kora őszi süllőzést ne is említsük. A túl hosszú védelem (január 1-től június 1-ig) a csuka esetében is elég logikátlan; januárban még nyugodtan lehetne fogni, jégveszte után pedig már általában leívott, fölösleges tehát nyár elejéig kímélni. A legfaramucibb az az előírás, amely szerint csukára, mondjuk, májusban sem pergetéssel, sem csalihallal nem horgászhatunk, ugyanakkor, ha horogra akad, megtarthatjuk. Rejtély, hogy mire fogjuk. Talán esőgilisztára?
A furcsa előírásokat sokáig lehetne sorolni. Ilyen például a merítőháló (szák) kötelező használata. Sőt, annak ott kell lennie a horgász mellett! Holott nagyon sokan nem azzal merítik ki a csukát, a süllőt, hanem egyszerűen nyakon ragadják. ĺgy nem gabalyodik bele fölöslegesen a hálóba, meg aztán „sportosabb” is. Arról nem szólva, hogy nem kell hurcolászni.
Egy majdnem jó szabály
Viharos veszekedések tárgya volt horgászgyűléseken, hogy egyes húshorgászok évente háromszáz-négyszáz pontyot voltak képesek hazavinni egy-egy halastóból egy horgászszezon alatt. Ami azt jelenti, hogy aki csak hétvégéken, évi harminc-negyven alkalommal, vagy a nyári szabadsága idején jutott ki ugyanahhoz a vízhez, esélye sem volt azokkal szemben, akik a szezon nagy részét itt töltik. Ennyi halat megenni sem lehet, érvelt az egyik oldal, csak szétosztogatni rokonnak, szomszédnak. Márpedig nem azért fizetjük a drága engedélyt, hogy alig fogjunk, míg mások szétosztogatják a helyi szervezet által telepített halat! Savanyú a szőlő, állította a másik oldal, hiszen az esélyek mindenki számára egyenlőek. Ennek tett pontot a végére az a rendelet, amely évi 50 pontyban szabja meg a kifogható mennyiséget minden horgász számára. Ez a szabály már majdnem jó, de mégsem az. Nem pótolja ugyanis az ellenőrzést. Amíg a tavaszi évadnyitás első egy-két hetében – amikor köztudottan nagyon eszik a ponty – némelyik horgász kétszer, háromszor fordulva, „futószalagon” hordja haza a halat, anélkül hogy bárki ellenőrizné, érdemben semmi nem változik. (Más kérdés persze, hogy miért nézik szótlanul a többiek az ilyen szabadrablást?) Maga az ellenőrzés tehát sok kívánnivalót hagy maga után. Tavalyi fogási naplóm a legbeszédesebb: egyetlen ellenőrző bejegyzést sem tartalmaz! ĺgy aztán nyugodtan horgászhat az a társaság is, amely az egyik fővárosi kis tó egyetlen szigetén ver rendszeresen tanyát, holott a halastavak szigeteiről tilos a horgászat. Sátoroznak, tüzelnek, részegen ordibálnak, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga.
Etetni minden áron
A törvény szigora mellett érthetetlen, miért engedik a nyakló nélküli etetést. Nincs elrettentőbb annál, mint amikor néhány hektáros kis tavon leveri a sátrát egy népes társaság, és szezonnyitástól őszig etet. Naponta, vödörszámra. A társaság tagjai cserélődnek, ki-ki idejének megfelelően horgászik néhány napig, de mindig van valaki az etetésen. És főleg: mindig etet valaki.
Aztán nem csoda, hogy a tó egész pontyállománya az ő helyükön „legelészik”, a többi horgász pedig káromkodhat, vagy legfeljebb a vak véletlenben bízhat. Én személy szerint – a kis tavakon mindenképpen – betiltanám az etetést.
De meg lehet kérdezni, mondjuk, a balatoni horgásztanyák gazdáit, mi a véleményük a mázsaszámra vízbe szórt bojliról. Pedig a Balaton, ugye, elég nagy pocsolya, sok mindent képes elnyelni.
Az előírások, rendeletek olyanok, amilyenek; mi nem tudunk rajtuk változtatni. A cinkosság vétségében azonban mi is ludasok vagyunk, ha hagyjuk, hogy egyes „sporttársaink” lopják a halat (ami a miénk is), vagy szeméthegyeket hagyjanak maguk után. Hiszen a horgászat éppen attól szép, hogy a pihenés mellett megtanítja az embert a természet ismeretére és szeretetére.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.