Libavér? Arisztokrata eledel egy parasztkonyhában

Bár szülővárosom mára 25 ezres lakóteleppé vált, életem első tizenkét évében még létezett egy mezővárosi rész, abban 15-20 áras telkeken álló hosszú portákkal, természetesen gazdasági udvarral. A kertben megtermett a zöldség, a gyümölcs, az udvaron pedig „nőtt a hús” – hogy unokatestvéremet idézzem. Nagymama a századelőn született, s megélve két világháborút és egy gazdasági válságot, szegény asszonyként jóformán a semmiből volt képes csodaeledeleket varázsolni.

Az egyik volt a gyümölcsös lepény. Ahogy megjelent a kertben a gyümölcs, nagymama kelt tésztát dagasztott, és megcukrozva a tetejébe rakott gyümölcsöt, betette a tálat a füleki sparhelt sütőjébe, hogy néhány percen belül kiváló lepényt ehessenek az unokák. Ez az a lepény volt, amiből sosem maradt, és amit (szégyen-gyalázat) Bobi kutyánk is kikönyörgött tőlünk. A takarékos és ügyes nagymama azonban tél vége felé, amikor C-vitaminhiányunk volt már (persze, ő ezt nem tanulta), besétált a kamarába, kihozta a fonnyadt almát, lereszelte és ebéd után az asztalon állt az almás püte.

Sem a lepény, sem az almás püte nem tartozik a különlegességek közé. De hiába minden igyekezet, azokat az ízeket ma már senki nem tudja megismételni. Lehet, hogy a füleki sparhelt tehet róla (mert a nagymama szerint gázketyerén nem lehet sütni), lehet, hogy csak egy kedves és dolgos parasztaszszony tudása, fortélya, szeretete.

Ugyanezt lehet elmondani a tyúkhúslevesről. Kezdjük azzal, hogy sárga volt. Sárga, de nem ám a húskockától, azt a nagymama nem használta. Sárga volt a tyúk bőre (mert látott kukoricát), és főleg sárga volt az a láb, amit sokáig kellett pucolni, de amiért az unokák összeverekedtek néhanapján. Mert a boltban lehet lábakat kapni, de az udvarról behozott és levágott tyúknak csak kettő volt. Unoka meg öt. Ugyanilyen verekedés folyt a többi aprólékért, valamint nagyapa préssajtjáért. Az is különleges, nem nagyon fűszeres (nagymama cukorbeteg lévén, csínján bánt a fűszerekkel) és mennyei volt. Hagymával, ecettel, friss, időnként még otthon, bár nem kemencében sütött kenyérrel.

A mennyei eledelek netovábbja (s szerintem ezt a mennyországban ma nagymama legalább hetente egyszer kötelezően készíti) a libavér volt. Soha azóta nem ettem, nem is próbáltam, 12 éves korom óta nem voltam részese a liba levágásának, de azt hiszem, fél karomat adnám egy olyan csemegéért. A liba vérét nagyi forró zsírban megfuttatott hagymára öntötte, megsózta, kenyérrel igazi úri reggeli volt a fapallós pitvar nagyapa faragta asztalánál.

A nagyszülőktől tanultam meg, hogy csibét vajon kell sütni, akkor mennyei. Tőlük tudtam meg, hogy a hal köménymagosan sülve az igazi, hogy a majoránna és a bor vadassá teszi a marhahús ízét, hogy beteg gyereknek csirkéből vagy galambból kell erőlevest főzni. (Sőt, én fiatal varjúból főzött levest is ettem! De hol van ma ehető fiatal varjú?) S tőlük tanultam, hogy a rántotta húszféle módon készíthető el, aminek később a kollégiumban nagyon is hasznát vettem. Tőlük ismerem a kakukkfüvet és a zsályát mint fűszert, és a borsmentát s a hársot mint kiváló teát.

Ez utóbbi tudásomnak java részét a gyermekeim is élvezhetik, mert főzni és sütni nagyon szeretek. De az igazi az, amit a nagyi készít. Vele versenyre kelni lehetetlen – s ez így van jól. Remélem, 30-40 múlva majd leírják, milyen ízekre emlékeznek gyermekkorukból.