Lakoma ramadán idején

Az iftárt, a ramadán havában napnyugtától napkeltéig tartó böjttörést együtt tartjuk a helybeliekkel. Tunéziaiak és külföldiek ülik körül a Hotel Palace éttermi asztalát, s valami ünnepélyes csönd üli meg a termet. A külföldiek lopva helyi asztaltársaikra sandítanak, nehogy valami meggondolatlanságot kövessenek el. Nem ismervén a szokásokat, valójában az iftár tartalmával sem lévén tisztában, csak az segíthet, ha lemásoljuk az itteniek mozdulatait.

De ők csak ülnek merev tekintettel, a távolba révednek, s valamire várnak. A pincérek eközben halk léptekkel járják körül az asztalokat, s hordják, egyre csak hordják az ínycsiklandozó ételeket. Ropogós lepény fodrozódik a kis tányérokon, a tálkákban harissa – olívaolaj, paradicsomvelő és maga a névadó harissa (erős, szárított paprikából, durva sóból és fokhagymából készült krém) illatozik, s nagyobb tálakban már érkezik a leves. Közelebbről a számunkra Erdélyből ismert csorba, amit errefelé a bárány lábából főznek.

Az illatfelhőben még nehezebbé válik az önmegtartóztatás. De amíg a helybéli muzulmánok nem nyúlnak az ételhez, mi is csak nézőként szemléljük a pazar előadást. Egyszer csak lendülnek a karok, indulnak a lepényfalatkák a harissa felé, merül a kanál a csorbába, s egyetlen mohó asztaltársasággá válik az elegáns szálloda közönsége. Mint később kiderül, nem láthatatlan karmesteri kézlendítés szabadította fel az étvágyat, hanem a televízió közvetítette az imám esti áhítatra hívó szavát. Ami egyben felszólítás, vagy inkább engedély a böjt megtörésére.

Tunézia vallásos muzulmán ország, tartja szunnita hitét és szokásait, a mecsetek, különösen ilyenkor, ramadán idején benépesülnek, de a vallási fanatizmus nem hull különösebben termékeny talajra. A ramadán mégis átrendezi az életet, s legfőképpen az étkezési, italozási szokásokat. Egy hívő muzulmánnak a böjti szent hónap idején – legalább is napközben – tartózkodnia kell az evéstől, az ivástól, a dohányzástól, a rossz gondolatoktól, sőt még a nemi élettől is. Ez az oka annak, hogy ottjártunkkor napközben minden éttermet zárva találtunk, de még a kávézók, vagy a máskor nagy forgalmat bonyolító cukrászdák is csak hébe-hóba nyitnak ki. Inkább csak azok, amelyek az ünnep idején szokásos sütemények eladásából élnek. Ilyentájt – néhány külföldi turista kivételével – tényleg senki sem eszik-iszik nyilvános helyen, de tapintatból még az idegenek is kerülik az éttermi fogyasztást. A tuniszi belvárosi kávéház terasza ugyan zsúfolt, de az asztaloknál olvasgató, beszélgető emberek előtt se tányér, se pohár.

Azért ha valaki elég szemfüles, idővel felfedezheti, hogy néhány kávézó és étterem „dugiban” kinyit napközben is. Eltérően a bigott muzulmán országoktól, mint amilyen Szaúd-Arábia, ahol a böjt nyilvános megtöréséért alighanem megköveznének, Tunéziában elnéző mosoly kíséri a renitenseket. A nap közbeni nyitva tartás itt nem illegális, legfeljebb diszkrét. Az ablakokat és az ajtókat valamilyen festékkel bemaszatolják, vagy belülről leragasztják, hogy ne lehessen belátni. Néhány „zugkifőzdébe” félig lehúzott redőny alatt vagy nejlonlepedők között lehet csak bejutni. S hogy mi van a „tiltott” ajtók, ablakok mögött, azt elképzelni is nehéz. Lakoma. S nem csak a muzulmánokkal közösséget nem vállaló külföldi turisták bűnöznek, s nem is csak a gyerekek, az idősek, a terhes nők és az utazók, akikre a kötelező böjt nem vonatkozik, hanem erejük teljében lévő férfiak is. ĺgy, ramadán vége felé az ilyen helyeken délidőben nem könnyű szabad asztalt találni. S alighanem a kínálat is bőségesebb, mint máskor. No persze, a tiltott gyümölcs mindig édesebb.

Jókora alumínium lábasból merik a kuszkuszt, a helyiek kedvelt ételét. A pult mögötti nyárson ürüt forgatnak, egész sor kígyózik már, s várja, hogy átsüljön a hús. Ilyenkor talán a pénztárca is könynyebben nyílik meg, hiszen az ürühús nem olcsó mulatság. Ez lehet az oka, hogy az állat minden porcikáját felhasználják. A bőrét besózzák, kicserzik, s ülőalkalmatosságként, vagy ágy elé, lelépőnek használják. A sütőben sült fej különleges csemegének számít, a lábából, mint már említettük, csorba levest főznek, a szív, a tüdő és a máj pedig az osbanba kerül töltelék gyanánt. Az osban töltött gyomort és béldarabokat jelent, amit többnyire a kuszkuszhoz fogyasztanak.

A vendégnek, köztük nekem, elkel a segítség, hiszen az ételek neve nem sokat mond, így nehéz a választás. Kísérőmet kérdezem, mi az a blebi, amit a helybeliek nagy kedvvel fogyasztanak. Mint kiderül, citrommal, harissával és köménnyel fűszerezett csicseriborsóról van szó, amit Tunéziában nem ritkán meleg reggeliként fogyasztanak. Együtt a droh-val, ami valójában őrölt árpából készült cukros kása.

Az én ínyemet, az a forró olajban kisütött, palacsintaszerű tészta csiklandozza, amely szinte valamennyi böjttörő bűnös tányérján ott sárgállik. A neve, brik nem sokat mond, de kiderül róla, hogy rétes vékonyságú, háromszög alakú tészta, forró olajban kisütve, tojássárgájával, burgonyapéppel, spenóttal és petrezselyemmel töltve, amelyben hús-, tonhal- és főzeléktöltelék is lehet. Nem a mostani, meglehetősen egyszerű kifőzde számlájára írható, hogy szinte mindenki kézzel eszi, így szokás ez másutt is.

S ha már bűnözünk, hadd jöjjön még egy kis hodja. Ezt már igazán csak helyi barátaim kedvéért kóstolom meg, hisz kinézetre olyan, mint otthon a lecsó, mi érdekes lehet benne. De aztán nem bánom meg, noha elmondva nincs ennél egyszerűbb étel: tojásrántotta, paradicsom, fokhagyma és paprikakrém szafttal ízesítve, húsdarabkákkal és hallabdacsokkal. Az íze azonban fenséges, kár lett volna kihagyni.

A ramadáni lakomát igazán jólesett volna leöblíteni egy kis jóféle tunéziai borral – ismerőseim a Magont vagy a Thibart ajánlották figyelmembe –, de a bűnözésnek is van határa. Alkoholt naplemente előtt végképp nem szolgálnak fel, sőt a helybéliek ramadán idején tartózkodnak az italozástól. ĺgy aztán mi is csak elméleti leckét vettünk a boukhából, a fügepálinkából, kipróbálni legközelebb fogom.

Odakint az utcán – most, teli hassal látom csak igazán – csigalassúsággal telnek az órák, s a napközbeni koplalás sokakat próbára tesz. Délután négy körül ásítozó árusok, sápadt arcok, türelmetlen tekintetek árulkodnak az éhezés viszontagságairól. Nem csoda, hogy fél öt körül teljesen leáll az élet: a boltok bezárnak, a hivatalok kiürülnek, a cukrászdákra megrakott pulttal, égő lámpákkal rázárják az ajtót. A naplemente közeledtével egy lélek sincs már az utcán. Mindenki siet haza, vagy befészkeli magát egy étterembe a müezzin szavára várva. S amikor jön a feloldozó ima, kezdődik a nagy lakoma. Az egész ország, sőt az egész muzulmán világ egyetlen hatalmas vacsoraasztal. S a dínomdánom egész hajnalig tart. A családok, a rokonság ilyenkor egymást látogatják, s mindenki mindenkinél eszik.

Csak így lehet kibírni a másnapi böjtöt.

Vagy még így sem.

Tunisz, 2003. november