Különvált párhuzamosságok

Harminc év múltán milyen ma a cseh társadalmi és polgári gondolkodásmód? A többség sajnálja vagy helyesli, hogy Vladimír Mečiar és Václav Klaus – népszavazás nélkül – kettészakította a korábban közös országot?

Míg Csehországban a megkérdezetteknek valamivel több mind egyharmada fejezi ki sajnálatát Csehszlovákia felbomlásával kapcsolatosan, Szlovákiában az embereknek több mint a fele gondolja így. Ugyanakkor a cseh közvéleménynek több mint kétharmada még ma is osztja azt a nézetet, mely szerint a cseheket a szlovákokhoz különleges, más szóval testvéri viszony fűzi. Az ilyen és hasonló statisztikák értelmezésekor azonban figyelembe kell vennünk, hogy a társadalomnak csaknem felének arról nincsenek saját és mélyebben visszanéző történelmi tapasztalatai, mit jelentett az ilyen „közös országban” való lét. Így a véleményük formálásában különböző politikai és ideológiai mítoszok kapnak fontos szerepet.

Hogy Szlovákiának megvan-e a hosszú távú demokratikus államstratégiája, nehéz megmondani. És Csehországnak?

Václav Havel azon igyekezete, hogy Csehországot az 1989-es rendszerváltás, illetve az ország kettéválása után Szlovákiával és Közép-Európa más országaival együtt bevegyék a NATO-ba, történelmi jelentőségű volt. A korábbi Csehszlovákia megszűntével létrejött új cseh állam EU-tagsága mellett ez alapozta meg azt a Nyugat iránti elkötelezettséget, amit kisebb-nagyobb belső feszültségek és érdekellentétek dacára a mai napig sikerült fenntartani. Prágában, szerencsére, nem túlságosan vonzó a kompország romantikus víziója. Szlovákia esetében az euróövezeti tagság fejezi ki legerőteljesebben az ország hosszú távú stratégiai irányultságát. Látnivaló, hogy kis országokként csakis a gazdasági és katonai szövetségeseink segítségével tudjuk fenntartani a harminc éve már két önálló állam autonómiáját. Csehország gazdasági ereje a bruttó hazai termék értékének alapján körülbelül a Milánóhoz hasonló nagyvárosok szintjén van, Szlovákiáé Bécshez vagy Lisszabonhoz hasonlítható. Nem csak szembenéznünk, tudatosítanunk is kell, hogy a szuverenitás nem jelent teljes körű önállóságot és függetlenséget; még a hatalmas népességszámú és gazdasági erejű országok esetében sem. Megtapasztalhattuk, hogy például a radioaktív sugárzás és a környezetünket szennyező mérgek mellett a vírusfertőzések sem hajlandók figyelembe venni az államhatárokat. Mindez azt sugallja, hogy csak másokkal együttműködve tudunk boldogulni. Ennek ellenére Közép-Európában sokan továbbra is a furfangos, a szabályokat és egyezségeket nem betartó paraszt- legény mesebeli sikertörténetét tartják követni valónak.

Az 1992 szilveszterén felbomlott Csehszlovákia két utódállama valóban két kisebbfajta ország. Nemzetközi viszonylatokban így duplán küzdeniük kell a helytállásért. Ebben szinte csak a művelődés, az oktatásügy az egyetlen (varázs)köpeny, amelyben magasra lehetne szárnyalni. Egyetemi tanárként ön miképp látja: ebben melyik állam teljesít jobban?

A csehországi egyetemi oktatás és tudományos kutatás nem tudta volna elérni mai szintjét a szlovákiai diákok, tanárok és kutatók aktív hozzájárulása nélkül. Az évtizedek jönnek-mennek, a szlovákiai diákjaink pedig minden változás ellenére továbbra is rendkívül motiváltak és tehetségesek. Akár úgy tűnhet, hogy a Csehországban tanuló szlovákiai diákok hazai hiánya meghatározó lehet a szlovákiai egyetemek jövője szempontjából. Vagy hogy ez az együttműködés csak Csehország számára előnyös. De hosszú távon – ahogy ezt a portugál, a spanyol, a görög egyetemek példája is mutatja – ezen a területen a mi esetünkben is egy olyan sűrűre font kapcsolati rendszer és szoros egymásrautaltság alakulhat ki, amely mindenki számára előnyös.

A 2022-es esztendő nem éppen a latin annus mirabilis, a csodák éve volt. Hogy élte meg ezt Szaló Csaba, az érsekújvári magyar származású brünni polgár, a Masaryk Egyetem szociológiai tanszékének docense?

Rémisztő, hogy itt, a vonattal csupán pár órányira tőlünk fekvő szomszéd országban egy hódító háború pusztít, és az erőszak tombolása valószínűleg még évekig fog tartani. Számomra az a legnyugtalanítóbb dilemma, hogy egyáltalán fenntartható-e a pacifista, a II. világháború szörnyűségeitől irtózó európai politikai kultúra? Nehéz évek előtt állunk, amikor nemcsak az a kérdés, hogy mivel fogunk fűteni a jövőben, hanem az is, hogy a globalizáció összeomlása milyen irányba sodorja azt a nagy történelmi kísérletet, amit Európai Uniónak nevezünk. Mert egyre inkább az látható, hogy az elmúlt évtizedekben globalizálódott társadalmi és gazdasági egymásrautaltság rendszere mostanában a régi birodalmi világrendszerek mozaikjába töredezik szét. Ráadásul ez a széthullás a globális felmelegedés visszafordíthatatlanná válásának küszöbén zajlik. Ezért úgy tűnik, az emberiség a durva erőszak hagyományos útján vág bele abba, hogy átküzdje magát a környezeti katasztrófán. Valószínűleg a birodalmak közötti és az erőforrásokért folytatott háború tanúi vagyunk már most is.

Putyin tizenegyedik hónapja tartó ukrajnai inváziója az utóbbi évtizedek legnagyobb európai tragédiája, amihez a szlovákiai közvélemény ma már erősen megoszló emóciókkal viszonyul. Csehországban is hasonló vagy ennél támogatóbb a közhangulat?

Ebből a szempontból meghatározó, hogyan viszonyul a csehországi politika és persze a média az ukrajnai menekültekhez. Az a kép, ami 2015-ben a közel-keleti menekültek ábrázolása során alakult ki, most radikálisan megváltozott. Az emberek számára már jobban felfogható és a részleteiben is érthető, mit is jelent háborús menekültnek lenni. Csehországban már hónapokkal a háború kitörése előtt sokak gondolkodásában fontos fordulatot hozott a vrbeticei fegyverraktár felrobbantása háttérszálainak vizsgálata. Az az esemény olyan nyomatékkal hatott, hogy még Miloš Zeman köztársasági elnök is kénytelen volt visszafogni az orosz érdekeket támogató politikáját. Ukrajna lerohanása pedig oda vezetett, hogy ma már az államfő sem áll ki nyilvánosan Oroszország mellett. A szélsőjobboldali pártok és a különböző protesztmozgalmak kormányellenes tüntetésein is fontos szerepet kap a háborúellenesség; bár bizarr az a helyzet, amikor a liberális és demokratikus politikai térben pont egy radikális és populista párt képvisel pacifista álláspontot. Mindenesetre egy jól működő demokráciában előbb vagy utóbb, de kialakul egy olyan – valószínűleg baloldali – politikai pozíció, amely lehetővé teszi azt, hogy valaki úgy lehessen háborúellenes, hogy eközben ne kelljen oroszpártivá válnia.

Önöknél hamarosan, már január derekán lesz az államfőválasztás első fordulója. Végül Danuša Nerudová lehet a befutó?

A kampány utolsó két hete meghatározó lesz. A brünni Mendel Egyetem korábbi rektora a választási stábjában sok érdekes és tehetséges embert gyűjtött maga köré. Ennek és jól felépített kampányának nagy hatása volt az elmúlt hónapokban. Valószínűleg éppen ennek eredményeként be is indult az ő morális hitelességét megkérdőjelező ellenkampány. Az a nagy kérdés most, vajon az ukrajnai háború által kiváltott félelmek, a világjárvány és a háború következtében elmélyülő válság mindennapi gazdasági következményei lesznek-e a mérvadó, a választási helyiségbe „invitáló” motívumok, vagy pedig az ezeken is túlmutató aggodalmak, mint például a globális felmelegedés gondjai, vagy a hazugság, a szívtelenség és szélhámosság növekvő ereje a társadalmunkban.

Danuša Nerudová személyében a cseh lakosság Zuzana Čaputovával látja/keresi a párhuzamot?

Látni a párhuzamot, de azért itt más a felállás. Igaz, itt is van egy, a betyár szerepét játszó politikai nehézfiú, csakhogy most a rend és fegyelem ígéretét megtestesítő egykori generális szintén a morális alapú alternatívát képviseli. Persze, ez a veterán kemény legény és a kampányban vállalt szerepe más irányultságú választókat szólít meg, mint a nagyvárosi mozgalmak haveli, konrádi, mich- niki antipolitikát képviselő aktivistája. Ez a két utóbbi politikai imázs és kultúra együtthatása formálja a mai kormánykoalíciót is. Érdemes észrevenni azonban azt is, hogy az őszi önkormányzati választásokat követően Prágában ez az együttműködés megtorpant, így a mai napig sem sikerült megegyezniük a főpolgármester személyében. Ráadásul a nemzeti konzervatívok gyorsan és gond nélkül alakítottak helyi koalíciókat a most hamarjában baloldali húrokat pengető technokrata meg populista „politikai vállalkozókkal”. Elméletileg ez vezethet el ahhoz, hogy a nagyvárosok kiábrándult polgári választói az alternatív, „antipolitikus”, úgymond, női politikát tartják a hitelesebbnek. Meglátjuk.

Zajlik önöknél is a szlovákiai helyzethez hasonlítható kultúrkampf?

Amíg a populista mozgalmak az úgynevezett elit és az egyszerű emberek konfliktusára alapozzák politikai meggyőző erejüket, addig a kultúrharcot folytató nemzeti-konzervatív elitek a megszokott és elfogadott többség nevében folytatnak mozgósító gyűlöletkampányokat a különböző kisebbségek ellen. Csehországban sosem szűnt meg teljesen – és az utóbbi időben ismét újraéledt – a posztkommunista időszakra jellemző egyetértés a liberális-konzervatív, illetve a nemzeti-konzervatív politikai, gazdasági meg kulturális előkelőségek színe-java között. Úgy tűnik, hogy az egyéni szabadság, az egyenlőség és sokszínűség nagyvárosi kultúrája elleni mozgósítás többnyire csak ott eredményes, ahol az elszegényedett és gyakran elkeseredett vidéki emberek határozzák meg a társadalmi hangulatot.

Nyilván a cseh politikacsinálásnak is megvannak a szembeszökő perverzitásai. Ahogyan az sem mellébeszélés, hogy Európa is egyre veszélyesebb hely, hiszen egyre inkább kísértenek itt a 20. századi szellemek! Egy új esztendő legelején esélyét látja a szóértés iránti készségnek, a párbeszéd reális jövőjének?

Egyetemes veszély, hogy a politika sok hazugsága mindenütt mérgezi a társadalmat. Mert lerombolja annak kötőszövetét: a bizalmat. A globalizáció széthullása – hasonlóan az ukrajnai háború okozta válsághoz – hosszú időre meghatározóvá teszi Európában a nemzeti-konzervatív politikai kultúrát. Csehország ugyanakkor jó példája annak, hogy a nemzeti-konzervatív eliteknek is szükségük lesz szövetségesekre a jövőben. Szeretnék abban bízni, hogy lesz elég erejük ellenállni a fasiszták csábításának.