Olvastam egy könyvet. Rögtön be is soroltam a szép, kedves olvasmányok kategóriájába. Ide olyan könyvek tartoznak, amelyek kedvesen szólnak hozzám, némi humorral fűszerezve, és legfőképpen a lelkemből beszélnek.
Kölyökkóstolgató
E könyv első fejezete A legtisztább szerelem címet viseli. Arról szól, hogy a kisbabának nem csak finom tej illata van, hanem olykor éktelenül büdös is. ĺgy igaz, mégis imádjuk a picit, hiszen a kisbabának a lába illatosan bűzlik, ami egy csodás anomália, képzavar, de így van. Csókolgatjuk az apró testet, és ha olyan gusztusos combjai vannak, mint az én fiamnak, akkor bizony szeretnénk beleharapni is a kiskölyökbe. Ez a kölyökkóstolgatás. ĺgy ír róla a szerző: „A kóstolgatás legjobb alkalma a fürdetés utáni állapot. A kicsi először még tiszta meztelen, s azután is csak egyenként kerülnek fel rá a szükséges ruhadarabok. Van tehát bőven alkalom, hogy a frissen mosott hajába szagoljunk, hogy megpacskoljuk azt a patyolat arcát, fenekét, hogy megharapdáljuk a csöpp orrát, fülét, vagy akár a nagylábujját is; hogy hol a nyakát, hol a hasát, hol a derekát csiklandozzuk meg egy-egy váratlan csókkal, míg hangos kacagást nem csiholunk ki belőle... De csöndesebben is örülhetünk neki, szelíd simogatással tapintva ki bőrének legbársonyosabb tájait. A talpát például, mely oly finom, oly puha még, hogy nem csak az ujjaink bögyét, a szánkat is jólesik végighúzogatni rajta. Mi ez? Szerelem? Ha úgy tetszik, az. A legtestibb és mégis a legtisztább szerelem. Nemcsak a lélek eshet áhítatba. A testi szerelem is áhítatos.”
Bizony, én is csodálkozva figyelem kisbabám domborait, csókolgatom, harapdálom, az anyák tudják, miért. Mondja is a férjem folyton, minek kell azt a gyereket egyfolytában nyalni-falni. De azért el tudom képzelni, hogy titokban az apák is ilyeneket tesznek. Eszembe jut az a filmjelenet, amikor az apuka csókolgatta a kislányát, de amikor benyitottak rá, rögtön úgy tett, mintha valami teljesen mással foglalatoskodna éppen. Vajon miért szégyellik a férfiak, ha ellágyulnak? Ők úgy érzik, férfiatlan az ilyesmi, de nekünk, nőknek inkább komikusnak tűnik az a nagy igyekezet, amellyel el akarják titkolni, hogy egy pici babának nem lehet ellenállni. Pláne, ha saját hús-vér.
De menjünk egy cseppet vissza az időben. Először van a nagy várakozás időszaka, csak azután jöhet a gyerekcsókolgatás. Manapság, mikor minden úgy felgyorsult, kilenc hosszú hónapig várni valamire, valakire, az szinte a végtelenség. Én is mondtam gyakran, hogy ez nem nekem való, négy-öt hónap is elég volna. Aztán amikor elérkezett a „terminus”, meg szépen csendben el is múlt, akkor kezdett a terhesség tényleg teherré válni, nem az előző 9 hónapban. Addig lehetett képzelődni, vajon milyen lesz a pici, hogy mennek majd a dolgok nálunk ezután, és mi mindenre fogom majd megtanítani a kis jövevényt. A hosszú hónapok alatt be lehet szerezni ezt is, azt is, de nem túl korán, mert az ember mindig egy kicsit babonás, és nem túl rózsaszínűt, és nem túl kéket, mert a baba szereti megtréfálni az ultrahangos kivizsgálást végző orvost. Várakozás és „anyagbeszerzés” közben szerettem meg a halványzöldet, a világossárgát és a drappot. Lassan elkészül a gyerekszoba, vagy legalábbis az a sarok, ahol a kiságy áll majd, és lassan felkészül a lelkünk. Nagyon izgalmas ez a várakozás, de persze teli van aggódással is. Varga Domokos így ír erről: „Ennek a készülődésnek is megvan a maga öröme. Egy kicsit olyan formán, mint a karácsony előtti időknek, bár meglepetésre ezúttal nemigen számítunk. Legyen csak az a gyerek egészen normális, közönséges, se keze, se lába, se füle, se orra ne legyen extra, még a súlya se; legyen csak egyszerűen háromkilós, mint a gyerekek általában, és ne másfél, és ne öt; kész, kibújt foggal se szülessen, mint a táltos gyerekek, hat ujja se nőjön a jobb kezén, mint némelyik Árpád-finak; a haja lehet hosszú, mert az nem számít semmit, de az sem számít, ha rövid és pihés, mint a legtöbb gyereké... nem, itt nem érdemes másért izgulni, csak hogy ne érje az embert semmi meglepetés. Még annyi se, hogy fiút vár és lánya lesz. Vagy lányt és fia születik.” A végén teljesen mindegy, mi van, vagy éppen mi nincs a kölyöknek a pici lába közt, az anya rögtön szereti gyermekét. Ebben a könyvben is azt olvastam, miért ne szeretné, hiszen megszenvedett érte. Ezt én sosem értettem, hiszen amitől szenvedünk, azt általában utáljuk. Két gyermek után sem mondanám, hogy azért szeretem őket, mert megszenvedtem értük. Ha csavarok egyet a gondolaton, és megszenvedtem értük (és még gyakran meg is szenvedek), mert szeretem őket, az már közelebb áll az igazsághoz. De az anyai szeretetnek valójában nincs oka. Az csak úgy van. Belülről fakad minden indíttatás nélkül. És itt jut eszembe az Apai örömök című fejezet. A könyv először itt nyílt ki a kezemben, emiatt az írás miatt tetszett meg rögtön: „A férfiak nem szenvedtek a szüléstől, nemigen van hát miért szeretniük a világra jött magzatukat. Mit szeressenek rajta? Volt egy tanárom, aki későn nősült, s a szokottnál is nehezebben tört bele a házaséletbe. Fülem hallatára fakadt ki egyszer: a felesége képes a nemrég született gyerekük pelenkáját mutogatni neki, hogy mi van benne, szépet vagy csúnyát csinált-é a kicsi. Fel volt háborodva. Úgy érezte, a méltóságán esett csorba.” Pedig a pelenkafigyelés nagyon fontos feladat. Van, aki kávézaccból olvas ki ezt-azt, az anya a pelenka tartalmából. Az apák nem. Szegények, olyan nehéz belerázódniuk az apaszerepbe. Mert „ehhez az egész gyerekhez eleinte még nem érzik, hogy túl sok közük volna. Jó, annak idején megcsinálták. Összekalapálták. De az nem volt olyan sok ügyességet kívánó, fárasztó munka, hogy túl büszkék lehetnének rá. Biztatják magukat: a te fiad (vagy: a te lányod), szeresd! De a szívükben még alig gerjedezik egy kis meleg önnön magzatuk iránt. Amelyik fiatal férj szerelmes a feleségébe – és emellett elég szelíd, alkalmazkodó természetű –, az ő kedvéért természetesen igen tisztességtudó apának bizonyul már eleitől fogva. Addig-addig, hogy még maga is elhiszi: örömét leli a gyerekben. Holott az igazi örömök az ő számára akkor kezdődnek, mikor a kicsi valami módon már válaszolni tud: mosollyal, mozdulattal, hanggal reagálni az apai mosolyokra, mozdulatokra, hangokra. A férfitermészet ilyen. Önzőbb, mint az anyáké? Talán csak másféle.”
Ez a könyv olyan: megmutatja, miért jó gyereket nemzeni, szülni. Persze, azért a nehezébe is enged betekinteni, de a végén mégiscsak az derül ki: megéri szülőnek lenni. Olvassák el a nők, akiknek jólesik, hogy van, ki megérti őket, és valamit megtudhatnak a férfilélekről. Olvassák el a férjek, akik sokszor bizonytalanok, nem tudják, mit érez a feleségük, nem tudják, mit szeretne, mert azért néha, nekünk se könnyű beszélni az elvárásainkról. Aztán döntsék el együtt, jöjjön-e a baba. Jöjjön, hiszen szülőnek lenni jó...
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.