Kockázatos igazság

Dionüsziosz ókori szirakúzai vezér mélyen meg volt győződve arról, hogy nem mindennapi költői tehetséggel van megáldva. Természetesen udvartartása is egyhangúlag támogatta őt e meggyőződésében azzal, hogy megjátszották előtte lelkesedésüket, csodálatukat művei előadása közben. A kivételt egyedül egy bizonyos Filokszéniusz jelentette, aki nemcsak hogy bókokat nem mondott, hanem egyenesen megkritizálta ura verseit, felsorolva valamennyi hiányosságukat. A vezér börtönbe vetette kritikusát, aki végül csak nagyon befolyásos személyek közbenjárására szabadult ki. A fogadás alkalmával, melyet az uralkodó a békülésre rendezett nagyvonalúan, újra csak szavalni kezdett legfrissebb verseiből. „No tehát – fordult tüntetően Filokszéniuszhoz –, ezek hogy tetszettek?” Filokszéniusz meg ahelyett, hogy válaszolt volna, egyenesen az őrökhöz fordult: „Vigyetek vissza a tömlöcbe...”

Úgyhogy régi dolog: félünk kimondani az igazságot, és egyáltalán nem csak a börtön fenyegetettségében. Sokkal szívesebben mondunk bókokat abban a téves hitben, hogy ezzel valóban kapcsolatokat építünk. „Aki bókol, egyben rágalmakat is sző” – figyelmeztet Napóleon, amit Giovanni Papini olasz író imigyen egészít ki: „A hízelgők azt mondják hangosan, amit ők nem gondolnak ugyan, ám gondolják a körbehízelgettek, akik viszont hangosan nem mondják ki.” „Ne féljetek a támadó ellenségtől – figyelmeztet egy mexikói generális –, óvakodjatok inkább a hajbókoló barátoktól!” ĺgy aztán legtalálóbb valóban az a hasonlat, mely szerint a bók leginkább olyan, mint a parfüm: talán bele lehet itt-ott szagolni, nem ajánlatos viszont nagyokat kortyolni belőle

A hamis hízelgés és a kockázatos őszinteség témáját Jézus sem kerülte meg. „Jaj nektek, amikor mindenki magasztal titeket” (Lk 6, 26), figyelmeztet hegyi beszédében, majd – az e vasárnapi evangéliumban – pontosítja a helyes eljárást: „Ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt” (Mt 18, 15). És éppen a szemről van szó: mert milyen megerőltető nézni valakinek a szemébe, s közben kimondani a keserű, ám gyógyító igazságot, amire feltétlenül szüksége van fejlődéséhez. Maga Jézus is megmutatta ezt néhányszor a gyakorlatban: azt mondta Péternek, „Távozz előlem, Sátán”, amikor az le akarta őt beszélni a szenvedésről; megfeddte Jakabot és Jánost, mikor tüzet és kénesőt kiáltottak azokra, akik elutasították az ő Mesterüket; „Te Izrael tanítója vagy, és nem tudod ezeket?” – szólt keményen Nikodémusra az éjszakai beszélgetés során. És az eredmény? Jakab első vértanúként halt meg Mesteréért az apostolok közül; Péter szereplése hasonlóan tetőződött Rómában, Néró stadionjában; Nikodémus végül nyilvánosan is csatlakozott Jézushoz az ő temetésén; és János, aki egyedüliként tartott ki a keresztnél...

Az igazság fáj. A jogos, megalapozott szemrehányás meg kétszeresen is fáj. Romba dönti ugyanis érinthetetlen gőgösségünk fellegvárait, összedönti büszkeségünk, önzésünk és beképzeltségünk futóhomokra épült házait. Ám a szembe mondott igazság az egyetlen járható útja lelki fejlődésünknek, az elért horizontok szüntelen túlszárnyalásának, és saját tökéletlenségünk egyre mélyebb megtapasztalásának. Mindez pedig az egészséges öntudathoz, a saját identitás elfogadásához vezet el.

Minden egyes olyan nehéz beszélgetés, amikor valaki jóhiszeműen vet alá éles kritikának bennünket, magában hordoz még egy kiemelkedően jó hírt is: akadt egy barát, aki – kockáztatva még a feszültséget is kapcsolatunkban – a javunkat akarja. Az igazi javunkat, mely a legmagasabb Jóhoz, Istenhez vezet, aki fájdalmas önreflexiók nélkül elérhetetlen. Márpedig a saját tettek objektivizálása őszinte barátok hiányában lehetetlen.

A szerző római katolikus pap