Kis vizek, nagy csukák

Horgász létem egyik meghatározó élménye volt az a kis, kiöntéssel létrejött tavacska, amely alig lehetett vagy negyed hektáros. Égerfák, füzek, szederbokrok közt bújt meg az erdő alatt, s a Turóc (vagy ahogyan a helybeliek nevezték, Túroc) patakocska töltötte fel tavaszonként, hogy aztán visszavonulva ottmaradjon egy kis gyöngyszem, amolyan eldugott kopolya, amelyben hemzsegtek a csukák. Nyári hajnalokon, vagy lopakodó szürkületben ki-kióvatoskodtunk ide nagybátyámmal, és valahányszor leírhatatlan élményben volt részünk. A cuppanva eltűnő, majd a víz alatt imbolygó úszó jelezte, hogy csuka koma elkapta a kishalat, és hamarosan rángani fog a bot a bevágás után. Az emlék oly távoli, hogy ma már azt sem tudom, mi táplálta ezt a tavacskát, mert mindig volt benne víz, és honnan jöttek a csodaszép, sötét színezetű csukák, amikor magában a patakban sosem találkoztunk velük. Ott inkább paducot, domolykót lehetett fogni. Az ember, hadakozva az elmúlással, hajlamos egész életében keresni
a gyerekkori varázslatot. Talán ennek köszönhető, hogy atavisztikus vonzalmat érzek a kis, eldugott, mások által alig ismert, vagy nem horgászott falatnyi tavacskák, pataköblök, néhány lépésnyi szélességű holtágak iránt. Ezek a vizek mindig rejtegetnek valami titkot, ha az ember elég türelmes, hogy kifigyelje a bennük zajló életet.